Gyöngyvér gyermekklinikán dolgozik mint pszichológus, közben doktori iskolát végez és családterapeutának tanul. „Szeretem a férjem” című blogjával a mindennapi pszichológiát terjeszti közérthetően anyukák, feleségek, nők felé. Párkapcsolati témákat, baba-mama kérdéseket, vállalkozó anyukák önmegvalósítását írja le egy szakember szemszögéből. Engem elsősorban a szakmája, a pszichológia gyakorlati oldala érdekelt, miközben megismertem női szerepekről, blogolásról vallott nézeteit is.

Kezdjük a bloggal: arról mesélj, mikor indult el és miért?

Jantek Gyöngyvér: Épp végzős egyetemista voltam, amikor elindítottam a blogot. Több dolog kapcsolódott éppen akkor össze: egyrészt a szakdolgozatomhoz kutatást készítettem, s ehhez érdemes volt minél több embert elérni, akivel kérdőívet tudtam felvenni. A szakdolgozatom arról szól, miként hat az első gyermek megérkezése és a várandósság a párkapcsolatra. Úgy gondoltam, hogy ehhez a véleményeket online kérem be, s ha már ez online eszközön fut, akkor miért ne lehetne ugyanazon a felületen néhány hasznos cikk is, amivel én is adok valamit, nem csak kérek.

Másrészt ehhez kapcsolódott az is, hogy mindig nagyon szerettem írásban kifejezni magamat. Naplót írtam, kamaszkorban verset, novellát. Amikor egyetemista lettem mindez eltűnt, pedig ha belegondolok, mindig is szórakoztatott és kikapcsolódást jelentett az írás.

Az is motivált blogindításra, hogy az alapvetően száraz szakmai anyagok megírása mellett –amelyeket egy szűk kör olvas és ért meg – többeket is szeretnék elérni. Szerintem az az igazi tudás, ha valaki bonyolult dolgokat is érthetővé tud tenni. Én írásban igyekszem ezt tenni.

Az emberi lélek mindenkit érdekel. Hogyan működünk mi emberek, hogyan működik az agyunk, gondolkodásunk, hogyan zajlanak az emberi kapcsolatok? A fő célom az, hogy igényes, érthető és szakmailag megalapozott bejegyzéseket írjak ezekről az izgalmas témákról.

Volt olyan célod a bloggal, hogy reakciókat válts ki, tanácsadói minőségben jelenj meg a szaktudásodnak és az írói vénádnak köszönhetően?

Jantek Gyöngyvér: Hosszú távon talán. Úgy gondolom, amikor praxisom lesz, a blogolás hozzátehet egy pluszt ahhoz. De az az igazság, hogy én nem igazán hiszek az online tanácsadásosdiban. Nem akartam a kérdezz-feleleknek külön felületet nyitni. Nem hiszek abban, ha valaki egy rövid kommentben leírja a problémáját, én tudok neki olyan röviden válaszolni írásban, ami biztosan segít is. Nem mondom, hogy ez nem működhet, de én szeretek jobban elmélyedni egy adott kérdésben. A kórházban is úgy dolgozunk, hogy az első 2-3 alkalom csak meghallgatjuk a másikat. Időre van szükség ahhoz, hogy megismerjük a hozzánk fordulót, utána alakul ki bennünk egy kép, egy diagnózis, s ezután kezdődik a közös munka.

A blogommal is igazából azt szeretném elérni, hogy az emberek gondolkozzanak el dolgokon és találják meg a saját válaszaikat.

Szerintem nagyon hasznos például, hogy Te le írod, mit és hogyan csinál a pszichológus szakember. Mindez nem is olyan köztudott, ahhoz képest, hogy mennyire tele van az internet segítő, tanácsadó cikkekkel és szakemberekkel, akik instant, gyors megoldásokat kínálnak konkrét problémákra.

Jantek Gyöngyvér: Azzal nincs baj és érdemes is csinálni egy-egy szakterület népszerűsítését. Például a pszichológián belül is előadásokat tartanak az ahhoz értők. Ma is a legnépszerűbb szakok között van a pszichológia, magas ponthatárral. De amit szerintem általában nem tudnak az emberek, hogy konkrétan miként dolgozik a pszichológus. Persze sok oka van ennek, amiért ez így alakult. Egyrészt ez rendkívül intim dolog, a titoktartás is kötelez minket, másrészt a pszichológus szakmának nem is túl jó a marketingje, pr-ja. Magunk között sokat dohogunk azon, hány hipnózishoz értő és önmagát terapeutának kikiáltó ember hirdeti magát egy féléves tanfolyam után… De ez persze a mi hibánk is, hiszen nem mondjuk el mi is valójában a pszichológia, miért jobb egy pszichiáterhez, vagy más szakemberhez menni, mint egy kuruzslóhoz.

Az életben szinte mindenben ott van a pszichológia.

A „Szeretem a férjem” oldalon a bemutatkozásnál megfogalmaztad, hogy több dologról is szeretnél írni, mindenről, ami pszichológia, közérthető formában. Új téma nálad az izgalmas, önmegvalósító anyukákkal készített interjúsorozatod. Olyan anyukákkal beszélgetsz, akik kilépnek a megszokott és talán elvárt szerepkörökből és újat vállalnak. Mostanában erre helyezed a hangsúlyt a blogon?

Jantek Gyöngyvér: Az, hogy miről írok, többnyire attól függ, hogy a személyes és szakmai életemben éppen mi foglalkoztat. Nyitott szemmel járok-kelek, közben azon is pörög az agyam, vajon mit lehetne a tapasztalataimból leszűrni és miről lehetne cikket írni. Az életben szinte mindenben ott van a pszichológia. Szerencsés vagyok, mert nagyon szeretem a szakmámat. Az emberi működés érdekel már gyerekkorom óta. Ez vesz körül bennünket, és jó, hogy olyan inspiráló dolgokkal találkozom, amivel érdemes foglalkozni.

Mivel éppen a doktori képzést is csinálom, sok szakirodalmat olvasok, és van, hogy ezek alapján születik meg egy bejegyzés… Vagy éppen, a kórházi munkám ihlet meg, és egy adott betegségről, például az anorexiáról erről írok egy bővebb anyagot. De legutóbb írtam egy szubjektív, nem szakmai jellegű bejegyzést is „Játszótéri példabeszédek” címmel.

Láttam bejegyzést nálad a kiégésről is, amit azért szeretnék érinteni, mert ma elég divatos és társadalmilag is elvárt dolog a több lábon állás. Ha elégedett akarsz lenni az életeddel, akkor legyél sokrétű, nyitott és keress új szakmákat… Te hogy látod ezt?

Jantek Gyöngyvér: A pszichológián belül például számos szakterülettel elkezdhetsz foglalkozni a sokéves tanulás után és közben. Vállalkozást csinálhatsz, könyvet írhatsz még emellett, lehet így is pályát módosítani. Nem gondolom, hogy mindig teljes váltásokra lenne szükség, van, hogy a saját szakterületünkön belül is bele tudunk fogni valami újba.

De ha engem kérdezel, nekem volna alternatív tervem a váltásra, mert a cukrászat például nagyon vonz. Vágyom arra is, hogy valami olyasmit is csináljak, aminek rögtön kézzel fogható eredménye van. Nem lennék őszinte, ha azt mondanám, hogy nem frusztráló, amikor egy egyéves munkának nem látom az eredményét. Mi akkor találkozunk az emberekkel, amikor gond van. A visszajelzés kevésbé ér el hozzánk. Ez a hosszú távú befektetés persze megéri, de fárasztó is. Amikor megvarrsz egy ruhát, vagy főzöl egy finomat, na az más…

A változás nagy lehetőség az életben

Ha már váltás és változás, szerinted a változás önmagában hasznos dolog egy ember életében?

Jantek Gyöngyvér: Szerintem a változásnak önmagában nincsen előjele. Lehet valamilyen változás önmagában rossz, de persze tudunk utána olyan helyzetet kihozni a történetből, még több változás árán, hogy jobb legyen az eredmény. Ez mindig munkát igényel.

Amikor az állóvízből kilök bennünket valami, ami felborítja az addigi egyensúlyt, és akár meg is terhel bennünket, azt krízisnek hívjuk. Persze nem mindig érezzük és gondoljuk át tudatosan ezeket a helyzeteket, de alapvetően arról szólnak, hogy az identitásunkat ilyenkor újra kell gondolnunk. Például, amikor az embernek gyereke születik, ami alapvetően egy pozitív dolog, a helyzet jelenthet krízist is. Voltam valamilyen ember előtte, s ettől az új helyzettől már más ember leszek, lettem. Ez lelki energiát is igénylő munka, újra kell építenem magam. Ezt a folyamatot nem biztos, hogy mindenki észreveszi. Általában, ha nehezebb a váltás, akkor tudatosabban kell újraépítkezni.

A változás lehet pozitív és negatív is attól függően, hogy mennyire vagyok sikeres ebben a megküzdési helyzetben, mennyire támogató a környezetem, mennyire vannak jó megoldási stratégiáim az adott krízisre. Például vannak olyan házasságok, melyek a gyermek születése kapcsán mennek tönkre. Ami azt is mutatja, hogy a változás nem hordozta önmagában a végkifejletet, hanem ahhoz még hozzá lehetett tenni, vagy el lehet venni belőle.

A változásra, a krízisekre lehetőségként érdemes tekinteni.

Minél idősebbek vagyunk, annál több dolog történt velünk, annál összetettebb a személyiségünk, és sokszor annál nehezebb változni is.

A krízis során újra kell gondolnunk az identitásunkat.

Itt adódik a kérdés, hogy mennyiben szeretünk, akarunk szembenézni a saját identitásunkkal, mennyiben ismerjük saját személyiségünk összetevőit és mennyiben akarunk valóban kizökkenni a megszokott jóból?

Jantek Gyöngyvér: Ezek sokszor nem tudatos folyamatok. Ha jön egy változás, sokan azt érzik, hogy a körülményeik áldozatai. A kérdés az, hogy az ember mennyire érzi magát nyeregben, és hogy miként érzi, van-e hatása arra, hogy éppen mit és hogyan tehet. Ez egyrészt egy gondolkodásbeli beállítódottság, másrészt ha történik egy nagyobb változás (pl. munkahely megszerzése, elvesztése, költözés) az ember pszichés kapacitása túlterhelt lesz, mert egyszerre sok döntést kell meghozni. Ezekben az esetekben átváltunk automata üzemmódra. Ilyenkor jönnek elő a szüleinktől eltanult minták, megszokott sémáink, amit más esetben nem hoznánk elő és nem használnánk. Ha nem vagyunk tudatosabbak, nem gondoljuk át a helyzetet és magunkat, akkor nagyon könnyen jutunk olyan vágányokra, amire nem is akarnánk. Azt éljük meg, hogy nem mi döntöttünk, nem így akartuk, hanem az élet hozta azt, amit…

A szervezetünk okosan dönt, ha túlterhelést észlel. A sémák hasznosak, de nem szabad hosszú ideig azokra hagyatkoznunk, mert akkor tényleg nem mi fogjuk az életünket élni, hanem a körülmények fognak ide-oda dobálni bennünket.

Te az ELTE-n végeztél, a Semmelweis Egyetem I. sz. Gyermekklinikáján dolgozol – 1 éve a kisfiaddal éppen otthon vagy – és az SE Klinikai Szakpszichológusi képzésen is részt veszel 2013 óta. Most említetted a doktori iskola végzését is… Mi leszel, ha nagy leszel?

Jantek Gyöngyvér: A pszichológus alapképzés ötéves, ezután szakképzésben vehetsz részt, én a 4 éves klinikai szakpszichológusit választottam. Ezt a képzést csak olyan munka mellett lehet csinálni, ami illeszkedik a választott területhez. A PhD-t pedig most a GYES alatt szeretném befejezni az ELTE-n. A családterápia még külön módszerspecifikus képzésnek számít.

Ha minden sikerül végül gyerekekkel szeretnék foglalkozni. Azért kezdtem el a családterápiás képzést is, mert úgy gondolom, hogy gyerekekkel csak úgy lehet hatékonyan foglalkozni, ha közben a családdal is tudunk. Nagyon sok esetben a gyerek a tünethordozó, de igazából a családban, vagy a szülők párkapcsolatában van probléma.

A gyerek sokszor csak tünethordozó

Milyen esetek jelennek meg a kórházban leggyakrabban?

Jantek Gyöngyvér: Mi 3-18 éveseket látunk el a kórházban, területi alapon. Persze különböző életkorban mások a tipikus problémák. Ami nagyon gyakori, az az autizmus, hiperaktivitás, később kamaszkorban depresszió, szorongás, kényszerek, anorexia, bulímia.

A szülő vagy a tanár jelzi a problémát, vagy hogyan jelennem meg nálatok a gyerekek?

Jantek Gyöngyvér: Sokszor az első jelzések a szülő felé a pedagógustól érkeznek, de persze többnyire aztán a szülő hozza el a kórházba a gyereket. Ez az adott problémától is függ, hiszen az evészavar esetében a gyerek megjárja az összes szomatikus orvost, akit csak lehet, mire hozzánk eljut. Mi is orvosokkal, pszichiáterekkel dolgozunk, pszichológusként az ő munkájukat segítjük.

A rendszer úgy van felépítve, hogy az első körben van egy ambuláns vizsgálat egy-másfél órás, ami alapján már leszűrhetjük körülbelül, hogy mi a probléma. Aztán 1 hétig vizsgáljuk tovább a gyerekeket. A gyerekek reggel 8-tól délig-délutánig ott vannak csoport és egyéni foglalkozáson, idősebbek önismereti foglalkozáson is, s persze a szülőkkel is van hosszabb beszélgetés a fejlődéstörténetről, hogy ők miként látják a gyermeküket. Felhívjuk a pedagógust, tőlük is véleményt kérünk, tehát megpróbáljuk a gyerek teljes életterét letapogatni. Ebből áll össze a 3-4 oldalas  zárójelentés a diagnózissal a végén, amit szintén egy hosszabb beszélgetés során adunk át a szülőnek, és javaslatokkal látjuk el a hogyan továbbról.

Fontos az orvosokkal való együttműködés is ebben a szakmában. A gyakorlati időszakomban láttam én is, hogy sokszor egy fejfájás, hasfájás mögött pszichés probléma merült fel okként. Leültem beszélgetni ezekkel a gyerekekkel és kiderült, hogy valamilyen szorongás, iskolától való félelem, teljesítménykényszer állhatott az adott fájdalom hátterében. Ehhez persze az kellett először, hogy egy szakorvos kizárjon egyéb szervi problémákat.

Az anorexia is ilyen betegség, mert a test és a psziché együtt van bajban, így folyamatosan szükséges a szakszerű monitorozás, felülvizsgálatok a pszichés gyógyítás mellett.

Beszéljünk a vizsgálati időszak végéről, amikor a szülőket beavatjátok a zárójelentés részleteibe. Mennyire értik meg a szülők az ott hallottakat?

Jantek Gyöngyvér: A szülők nagyon nehéz helyzetben vannak. Nagyon érdekes tapasztalat, hogy az egyhetes időszak elején és végén is beszélünk a szülőkkel és aztán találkozunk velük fél vagy 1 év múlva, és látjuk, hogy annak, amit mi elmondtunk az utolsó beszélgetés során, kb. a 20%-a jutott csak el hozzájuk. Ennek az egyik oka az, hogy ezek a diagnózisok, állapotok nekik is nagy lelki megterhelést jelentenek, s nyilván a szülőknek is lehetnek pszichés problémáik, szóval sok oka lehet annak, amiért nem tudják vagy akarják a hallottakat befogadni.

Akkor ez azt jelenti, hogy annyira összetett az egyhetes munkátok vége, hogy akár még a szülők további pszichikai támogatását is javasolnotok kell ahhoz, hogy a változás elindulhasson?

Jantek Gyöngyvér: Nagyon nagy különbség van a különböző diagnózisok között. Például az autizmus egy genetikai rendellenesség, ami mellett a szülőnek javasolhatunk szülő-csoport részvételt azért, hogy a továbbiakra ő is több támogatást kapjon a gyermek kezeléséhez.

Az biztos, hogy annál, ami ma adott, jóval több segítségre szorulnának a szülők is. Sajnos még a gyerekek sem kapják meg sokszor az elegendő támogatást, mert az ellátórendszer leterhelt.

Sok befektetett energiával érünk el remek eredményeket.

Akkor te a kicsi sikerekre tudsz építeni ebben az általad nagyon kedvelt szakmában, vagy miként éled meg a kudarcokat, vagy azt, hogy sokszor nem látni az eredményt?

Jantek Gyöngyvér: Az biztos, hogy azért bírom ezt a munkát csinálni, mert nagyon jó csapatban dolgozom. Nagyon jó főnököm van, nagyon jók a munkatársaim, mindenkinek több gyereke van, pl a főorvos, Dr. Gallai Mária maga is ötgyerekes családanya. Ők nagyon jó példák. Az sokat segít, ha nem egyedül vívsz egy szélmalomharcot, hanem ott vagytok tízen.

És ha hiszel abban, amit csinálsz, akkor tudod is csinálni, pláne ha van melletted pár bajtárs, aki ugyanabban hisz.

És persze vannak kisebb-nagyobb sikereink is, például egy anorexiás vagy egy pánikbeteg esetén. Az is siker, ha egy autista gyerek elfogadja és megérti a diagnózisát , és elkezd dolgozni azon, hogyan tud ebben fejlődni, kommunikálni, barátokat szerezni… Ezek erős visszajelzések, csak persze nagyon sok befektetett energia szükséges hozzá.

Te miért választottad ezt az egyetemet, a lélekgyógyászatot?

Jantek Gyöngyvér: Tizenhat évesen döntöttem el, hogy pszichológus leszek, de hogy ez honnan jött, azt nem tudom. Amiben biztos voltam, hogy mindig is emberekkel akartam foglalkozni, így még a pedagógia került szóba, de aztán beláttam, hogy ahhoz túl rebellis vagyok. Azt tudtam a pszichológiáról, hogy egy nagyon sokrétű, segítő foglalkozás.

Mit gondolsz a női szerepekről, mennyire helyes és jó út szerinted, hogy egy nő anya, vállalkozó és ki tudja még milyen önmegvalósító ember is egy személyben?

Jantek Gyöngyvér: Ezen én is sokat gondolkodom. Nyilván amióta gyerekem van még többet, mivel még egy szerep bejött az életembe. Az biztos, hogy nem vagyunk könnyű helyzetben. Régebben voltak az arisztokrata, jómódú nők, akiknek az volt a dolguk, hogy megtervezzék a vendégségeket és reprezentáljanak a férjeik mellett, de például soha nem szoptatták a gyerekeiket, mert arra ott volt a dajka. Kis sarkítással délután 4-kor megpuszilták a gyermekeiket, nem kellett az anyaságban is jónak lenniük. Nem mosták a szennyest utánuk, nem ők szedték össze a játékaikat, nem ők tanították őket zenére, vagy bármi másra. Arra külön személyzet volt.

Aztán voltak a parasztasszonyok, akik elmentek a földekre dolgozni, de ott volt a hátukon a gyerekük, s közben senki nem várta el tőlük, hogy elegánsak, vékonyak, vonzóak legyenek. Nagyanyám nem járt futni. Eszébe sem jutott, és nem is vártak el tőle ilyesmit.

Most pedig a nő legyen csinos, okos, közben határozott, de cicás is, legyen anya és minden egyben… Azt gondolom, hogy minden szabadságunk ellenére ez egy nehéz helyzet, hiszen minden korábbi korszakhoz képest több területen van lehetőségünk megmutatni magunkat, de ez egyben felelősség és teher is. Szerintem nem is lehet mindig mindent jól csinálni.

A több női szerep egyben felelősség és teher is.

Én azt tapasztalom, ha a gyerekemmel és a férjemmel minőségi időt akarok tölteni, és még sportolni is akarok, akkor biztos, hogy nem fogok vasalni, mosni, takarítani. Ha pedig azt akarom, hogy a lakás ragyogjon, akkor nem fogok elmenni futni, nem fogok cikket írni, nem legózok a gyerekemmel. Talán akkor lehet ezt jól csinálni, ha felismerem a határaimat és kiválasztom azokat, amik igazán fontosak az életben és aszerint élek.

A saját határainkat kell felismerni, mert valakinek napi két dolog is elég, van akinek napi huszonöt is kevés. Az egyik nem rosszabb, mint a másik. Rugalmasság kell és elfogadás.

***

Jantek Gyöngyvér, pszichológus blogja és honlapja:

http://szeretemaferjem.hu
http://szeretemaferjem.blog.hu/
https://www.facebook.com/szeretemaferjem.hu/