Listákat írunk, elemzéseket készítünk, vagy készítenek rólunk, kategorizálunk nap mint nap, mert egyszerűsíteni kell az életet. Pedig a skatulyázás nem a valóságot mutatja meg.

Tudatos vásárlónak számítok, legalábbis olyan tekintetben már régóta, hogy mindig minden terméken keresem és olvasom a címkéket: miből mennyit tartalmaz, mi van hozzáadva, mikor jár le a szavatossága, hány fokon lehet mosni, mitől kék színű, adható-e kisbabának stb.

Én szeretem a címkéket. Rövid, tiszta, világos, kézzelfogható infót ad bármiről, amiről gyorsan akarok megtudni valami fontosat. Nézem, hogy bio-öko, hogy honnan származik a kávé, a tea, hogy mi a pontos neve a kertészeti árudában a növénynek, s hogyan kell őt gondoznom majd… sok-sok piktogramm és rövid kis kategória segíti a hétköznapjainkat, amit én boldogan igénybe is veszek.

De mi van velünk, emberekkel?

Életem egyik legnagyobb önismereti csalódása, kritikája, amikor megkaptam valaki sokkal okosabb embertől a szemembe, mennyire szeretem általánosítani az embereket, férfiakat, nőket, kapcsolatokat és szituációkat. Miért nem akarom látni, s így elfogadni a másik verziót, másik véleményt, a másik ember igazát, a másik másféle viselkedési mintáit, a másik másságát??? Én, aki fennen szeretem hirdetni magamról a nyitottságomat és magas tolerancia küszöbömet.

Jogos!

Amennyire realista gondolkodó vagyok, annyira fontosak nekem a magyarázatok, az érthető, tömör vázlatok, a kategorizálás és a gyors döntést segítő egyszerűsítések. Ez valójában skatulyázás ezerrel. De lássuk be, amikor terméket, tárgyat, virágot, állatot kategorizálok, nagyon nem ugyanazt várom el, mint amikor a magam-fajta emberrel teszem ugyanezt.

Én beláttam ezt. Folyton rajta kapom magam, mikor esem újra ugyanabba a skatulyázó álságos cselekedetbe, mint régen. Az emberi kapcsolataimmal szemben. Ilyenkor meg kell állnom és tudnom kell bocsánatot kérni, vagy egyszerűen javítási lehetőséget kérni, vagy időt, hogy okosabban lássam a valóságot és az embert, a cselekedetet.

A piros és a kék ingesek

Holly Goldberg Sloan írónő mesélte egyszer:

“Egy pedagógiai konzultánshoz kellett járnom, aki csinált rólam egy “értékelő felmérést”, és elküldte a szüleimnek levélben. Amit elolvastam. Az volt benne, hogy “kiugróan tehetséges”. Miért? Olyan van, hogy “nem kiugróan tehetséges”? Vagy “közepesen tehetséges”? Vagy netán csak “tehetséges”? Nem lehet, hogy minden címke egy átok? Hacsak nem tisztítószeren látható.”

Magamra ismertem akkor is, amikor Richard Dawkins etológus leírta:

“Hajlamosak vagyunk az embereket a csoport alapján azonosítani, amelyhez tartoznak, és nem az individuális jellemzőiket vesszük figyelembe. A kísérleti pszichológusok kimutatták, hogy ez akkor is így van, amikor a csoportokat random sorsolással alakítják ki, és véletlenszerűen – például eltérő színű pólókkal – jelölik őket.”

És még egy fontos idézet, ami jól leírja ezt a skatulyázós témát Feldmár Andrástól:

“Ha nem gondolkozom elég mélyen, akkor csak leírom, mi az élményem veled kapcsolatban, olyan kategóriák szerint, amiket én már ismerek. Tulajdonképpen beleraklak azokba a skatulyákba, amelyek szerint én élek. És nem is látlak igazán, mert csak azt látom benned, amit már ismerek, amiről már tudok.”