Boncolgatjuk mostanában sokan, milyen jót hozott a karanténhelyzet az életünkbe. Én az emberi viszonyaimat értékeltem át alaposan.

Van, akinek átalakult, van akinek megszűnt a munkája, munkahelye.

Van, aki házitanító és óvónéni lett a saját otthonában, van, aki online maradt a kaptafájánál és próbálta átadni tanító szakemberként, amit tud.

Van, aki mindig is zárkózott életet élt, s van, akinek a 4 fal egyenlő lett valamiféle börtönélettel.

Van, aki szerint semmi nem változott, van, aki szerint mindent át kellett értékelnie a saját életében.

Hát, a magam részéről igyekeztem sokáig nem boncolgatni a megváltozott helyzetemet, pusztán kapaszkodni és átalakítani mindent, az elfogadott szabályokhoz igazítva. Nem gyötört sem félelem, sem várakozás, csak robotmódra bekapcsolt az alkalmazkodási képesség. Ami sokáig nagyon jól működött és jól is esett.

Aztán elfáradtam. Kipukkant az új helyzetbe beletolt energialufim, és enerváltan sodródásba helyeztem át csaknem mindent, ami a jelen és a jövő.

1 dolog viszont élesebb lett, mint korábban: az emberi kapcsolataim és viszonyulásaim átalakultak.

Természetes ez ennyi hónap önkéntes megvonás után, mégis megdöbbentő élmény.

Amikor leesett a tantusz, éppen egy új munkára mondtam nemet. Nemet mondtam. Na igen… örök kihívás. Mikor, kinek, mire és egyáltalán: nemet mondani.

Az változott, érzésem szerint, ami a lényeg: nem agyaltam, nem mélyültem el, nem gondoltam túl, nem adtam még több és még több, najóóó még több időt a döntésnek, hanem érzésből, kapásból tudtam, hogy NEM, és azonnal léptem, kimondtam, cselekedtem is.

• Érzem már, hogy milyen témákkal nem foglalkozom szívesen.
• Érzem, hogy milyen barátok számítanak barátnak.
• Érzem, hogy mennyire könnyen szelektálom ki a napi 3-5 facebook csoport csatlakozást és eseménymeghívást.
• Érzem, hogy megértőbb lettem az idősekkel, a nemköszönős szomszédommal és számos szakma képviselőjével szemben.
• Érzem már, hogy a párkapcsolat és a gyereknevelés fárasztó, agylezsibbasztó monotonitása milyen apróságokkal dobható fel és újítható meg.

Nem lettem sztoikus bölcs, de a lelassult idő mégis valami mélyebb önismereti útba vitt bele, akaratomon kívül. Az eredmény és a mérleg nyelve pedig pozitív. Nem kétséges. Tisztulási folyamatnak élem meg a megváltozott kapcsolataimat. A saját nézőpontom megváltozásával.

És büszke vagyok magamra. Ez az én eredményem.

S erről eszembe jut egy könyv, amiből sokat idéztem nektek is a boldogságról, az élet értelmével kapcsolatban: Mitch Albom: Keddi ​beszélgetések életről és halálról. Ebben a könyvben is az emberi kapcsolatok értékelődnek fel alaposan, amikor a halálhoz közeledve elemezni kezdi a főszereplő, mit, hogyan kellene, kellett volna jól csinálni az életben. És most érteni vélem ezt a hangsúlyeltolódást magam is. Boldog vagyok, hogy megérthettem.

A halál csak az életnek vet véget, az emberi kapcsolatoknak nem.