Nemrég ismét elgondolkodtam azon, miért nem szeretünk felelősséget vállalni a hétköznapokban, vagy a munkánkban. Körkérdésként is felvetettem a témát, íme a ti válaszaitok:

A felelősségvállalás a felnőtt lélek velejárója. Persze attól, hogy korban elértük a 16 vagy 18 évet, még nem alakul ki automatikusan ez a határozott érzés és tudat. De akkor mi határozza meg leginkább, mi befolyásolja azt, hogy amit mondunk, amit teszünk, annak a végeredményét is felvállaljuk-e?

A kérdés már csak azért is izgatott, mert mind a baráti beszélgetésekben, mind munkahelyen számtalanszor tapasztalom, hogy még a “felelősnek” hitt, vagy “felelős beosztásban” (milyen jó a magyar nyelv, hogy ezt ezzel a szóval erősíti meg!) dolgozó emberek, férfiak és nők egyaránt akár még aznap meghazudtolják saját magukat, szavaikat vagy tetteiket, ha… na és itt a “ha”, amire kíváncsian keresem a választ.

MIÉRT változtatunk inkább a szavahihetőségünk, a hatalmi pozíciónk ellenére is, HA ki is állhatnánk korábbi nézeteink és döntéseink mellett? És mi történik, ha mégis revideálni kell az álláspontunkat egy korábban felvállalt vélemény, döntés után? Miért nehéz a döntések, a szavak súlyát megváltoztatni személyes felelősségünkkel, ha egyszer tévedtünk?

A Nőfejlesztő facebook oldalán, amikor felvetettem a témát, én ezt a pár válaszjavaslatot adtam meg:

• önbizalomhiány;
• gyermeteg, kiforratlan személyiség;
• szakmai hiányosság tudata/ kompetencia érzés hiánya;
• információhiány;

Ti pedig hoztátok a saját válaszaitokat, amit ezúton is köszönök!

Lesz mit továbbgondolni, ha te is végigolvasod a témát:

• Félelem.
• Lustaság, rossz/elkapatós nevelés…
• Kudarckerülés, szakmai gyakorlat hiánya.
• Ez mind + gyávaság.
• Sok rossz példát látunk maguk előtt… ha nem vállal valaki felelősséget, talán abban bízik, hogy megússza a következményeket. Gyávaság……félelem…..s igen, az is játszik, hogy nincs önbizalma az illetőnek.
• Az első eset a kompetenciahiány: az emberke nem érzi magát felelősnek az adott dologért.
  Szerintem alapvetően senki sem fél a felelősségvállalástól. Ellenben azt sokkal inkább elképzelhetőnek tartom, hogy nem azokért a dolgokért, azokon a területeken szeretne felelősséget vállalni, ahol elvárják tőle. Például van, aki nem akar felelősséget vállalni mondjuk egy gyermekért vagy a pénzkeresetért, de az élete más területén felelős és jól teljesít. Van, aki a betegekért érzi magát felelősnek, de nem érdekli pl. a család.
  Szerintem itt nem szabad beleszólni senki életébe: ha neki nem éri meg az adott dolog, hogy a “vállára vegye” annak a felelősségét, akkor ne csinálja! Kívülről lehet, hogy azt gondoljuk, hogy sokat veszít vele, de nem szabad elfelejtenünk, hogy amit veszít, az csak számunkra érték, számára nem biztos!
  Magyarán: ha lehet, ne próbáljunk felelősséget vállalni mások életéért!
  Sokan vannak azonban olyanok, akik saját életükért, boldogságukért nem vállalnak felelősséget. Egyszerűen azért, mert például egész addigi (ld. fenti eset) életükben mások követelőztek rajtuk és mondták meg nekik, hogy mi a fontos, és nem látnak ki mások ítéletei mögül. Ez az ok a tudatlanság – olyan ez, mint a vallási fanatizmus.
  Ennek a gyengébb formája a félelem: amikor ugyanúgy sokan követelőztek rajtuk, de kilátnak az ítéletek halmaza mögül, látnak más opciókat, mégsem nem kapnak kellő támogatást a környezetüktől (akiknek ítéletei szerint élik az életüket), és félnek szakítani azokkal, akik visszatartják őket, mert kötődnek hozzájuk. Olyan ez, mint azok a templomba járók, akik valójában inkább meditálni szeretnének vagy fizikusnak állni.