Sokk, baleset, szakítás, válás, gyermeknevelés, napi rutin… számtalan olyan élethelyzet, amiben könnyedén
megrekedhetünk. Mint egy furcsa fehér lap, törlődik ki belőled, ki is voltál egykor, mire voltál képes, mit szeretsz és mit szeretnél.

És már be is zárkóztál az önmagad által kreált kicsiny ketrecbe. Pedig ahogyan te építed a ketrecet, úgy lebontani is csak te leszel képes.

Hányszor hallottad már barátoktól, családtól, olvastad cikkekből, könyvekből, hogy számos krízis elérhet minket, mégis mindenre van megoldás?

No persze, amikor épp a lejtőn csúszol lefelé, és nyakig benne ülsz a problémában, bárki okoskodhat körülötted, mint madár az ablaküvegről pattan le rólad minden jótanács. A krízisek alapvető jellege abban áll, hogy te, aki éppen benne vagy az adott élethelyzetben, bezárkózott tudatállapotba kerülsz, feje tetejére állt világban gubbasztasz, és sajnálod magad, miközben ugyanazokat a problémaköröket futod meg agyban és akár cselekedetben is. Nincs épkézláb segítség, nincs mentőötlet, nincs jó választás, nincs kreativitás, nincs megoldás. Tagadás van és teljes nihil.
A helyzet persze magával hozza a bezárkózást, a szűklátókörű zombiüzemmódot, ami a mindennapi túlélésre programoz be téged. No, de hogyan tovább, tényleg nincs kiút, nincsenek válaszok, nincsenek megoldások?

Titok nincs. Tény, hogy minden krízist akkor lehet feldolgozni, ha megéljük és elvégezzük a gyászmunkát. Ami nem más mint idő: időt adni magunknak, időt adni az agyunknak, időt adni a lelkünknek az ÚJ ismételt befogadására.

A krízist nem saját döntésünk hozadékaként éljük meg, tehát tehetetlenül sodródva zuhanunk bele. Valóban nem az a legfontosabb ezekben a napokban, hetekben, hónapokban, hogy a miérteken és a hogyanokon rágódjunk.
Csak hagyjuk magunkat sodortatni az árral. Ami kész öngyilkosság, hiszen a maximális külsőre támaszkodó hozzáállással kiadjunk a kezünkből minden véleményünket, vágyunkat, képességünket és reményünket. Ezek nélkül
pedig nincs irányválasztás, nincs kontroll és nincs kilábalás sem.

Ha már megéltük és túlcsordultunk a krízis okozta sokkon, adtunk időt az önsajnálatra, és a bajok teljes átélése sem hoz már semmi újat, akkor tudunk szembenézni ismét saját magunkkal. Akkor tudunk nyitni a kreatív gondolatok, a barátok, segítők, a saját ösztönös és tanult képességeink iránymutatására.

S ekkor indulunk el végre a hegytető felé. Lesznek jelek, lesznek örömök, lesznek újdonságok és ismét megjelenik a saját értékrendünk az apró döntéseink mögött.
Persze a folyamat ekkor már egy újraépítkezésről szól.

Új vállalások, új remények, új élethelyzetek és egy új ember születik. Az pedig mindig lehetőséget jelent, és nem problémát, gondot.

Hogy miként? Hobbival, barátokkal, könyvekkel, profi segítő szakemberekkel, művészetek bevonásával (legyen az festés, zenélés, tánc, vagy drámapedagógia) új utakat indíthatsz el és új lehetőségek felé sodródhatsz. Csak el kell indulni egy számodra szimpatikus módszerrel, eszközzel. Buktató ilyenkor már nincs, hiszen megélted a legrosszabbat. Mit veszíthetsz? Az unalmat, a magányt és a rossz kedvedet biztosan.