A 30 éves szüzek

• Nőfejlesztő
• 2016. május 29. vasárnap

A korral előrehaladva egyre jobban bezárkóznak és frusztrált magányuk tovább nő. A miértekre voltam kíváncsi, s egy érdekes könyv segített a megértésben.

Gerevich József „Ágyban dől el?” című könyve az intimitásról úgy beszél el történeteket, hogy a hihetetlennek tűnő kapcsolatok bonyolult halmazát is empatikusan érthetővé és befogadhatóvá teszi. A számomra legextrémebb infónak a 30-40 éves szüzek meglepően magas száma tűnt.

A pszichológus szerző saját praxisából vett példákon keresztül von le következtetéseket a hasonló helyzetek közös összetevőire. Állítja, hogy a kapcsolatok kialakítása, vagy éppen kialakulatlansága mögött nagyban a szülők felelőssége áll.

Természetesen vallási okokból is választhatja bárki a szűzies életet, amíg csak hite és lénye meg nem leli a megfelelő társban az intim boldogságot. A magyar 30-40 éves szüzek nagy része azonban nem a vallásgyakorlás miatt él önmegtartóztató életet. A legfőbb oknak a szakember az ő esetükben feltétlenül a neveltetési bakikat, a szülői felelősséget hangsúlyozza.

A neveltetés és a személyiségjegyeink a meghatározóak

A neveltetés azért is nagyban meghatározó (mindannyiunk intimitáshoz fűződő fejlődésében), mivel a szülőktől eltanult minták, tiltások és érzékenyítés határozza meg az alapvető személyiségjegyeink alakulását is a kamaszkorig. Persze a kamaszkorban sokan kitörnek a rájuk „erőltetett” sémákból és elvárások adta keretekből, amivel jó-rossz saját tapasztalatokat szerezve tovább alakulhat a személyiség, így változhat az intimitáshoz való viszonyulás is.

Nagyban gátja marad azonban az összetettebb személyiség kialakulásának a földrajzi helyekhez való kötöttség, konkrétan a falu, tanya zárt világa. Kis, zárt közösségekben nem találkozunk feltétlenül változatos jelenségekkel, mintákkal és példákkal, ami által személyiségfejlődésünk is megrekedhet egy adott, gyermeteg szinten. Ebben aztán a kor előrehaladtával az adott környezetben minden megszokottá és rutinná válik, intim vágyaink sem törnek elő, így lassan elfogadjuk a megszokottat állandónak és normálisnak. A huszonéveseknek már szinte semmilyen segítsége nem akad, hacsak nem az internet sokszor félrevezető és veszélyes információtengere nem az. Érdemi, lelki, támogató segítséget az intimitás fejlesztésében és a párkapcsolatok kialakításának első lépcsőiben nem kapnak a kis közösségekbe zárt fiatal felnőttek. Korosztálybeli mintaképeik sok esetben már nem tagjai ezeknek a zárt közösségeknek, s ezzel is magányossá és még inkább bezárttá válik az ő világuk.

A kitörés esélye azért is csekély ebből az állapotból, mert a fejletlen személyiségjegyekkel rendelkező „felnőtt” emberek, bár tisztában vannak másságuk problémáival, pontosan a koruk miatt és önbizalomhiányukból fakadóan saját maguk is bezárják a kaput a lehetőségek és a változás előtt. Ragaszkodnak a biztos szülői háttér közelségéhez, elfogadott mintaként folytatják az idősek életmódját, munkáját, alkalmazkodnak tehát a helyi adottságokhoz és igyekeznek nem kitűnni a közösségből.

Hogy aztán megtörténik-e a valódi felnőtté válás, s az azzal együtt járó kapcsolati rendszerek megnyitása, mások felé való közeledés, az – a szerző szerint – ismét csak a sokáig visszahúzó szülői sorstól és felelősségtől függ.