Számos dolog van bennünk genetikus adottságként, de ehhez tanuljuk hozzá, és csiszoljuk tovább a tudást, és mindazt, amitől speciálisak leszünk. Egyediek. De mi a meghatározóbb?

Pléh Csaba azt mondja a fejlődéslélektanban, hogy “az ember olyan tanuló lény, amely a környezettől is elvárja a tanítást, s eközben számos környezeti eseményt, mások cselekvéseinek eredményeként értelmez.” Vagyis hiába adott bennünk bármi genetikusan, az ember a környezettől várja a visszajelzéseket és az újat, a motivációt, inspirációt, amitől fejlettebbek és összetettebbek lehetük.

Hasonlóan a tanulási folyamatot, a szocializációt elemzi és emeli ki a kutató Csányi Vilmos is, aki azt írja: “A világot a nyelv és kultúra révén másodlagosan is leképezzük. Az elménkben konstruálunk egy házat, egy gépet, vagy egy könyvet, s aztán sok esetben elkészítjük azt… Az ember másik különleges vonása a rendkívüli szocialitás… amitől alapvetően csökken bennünk az agresszió.”
Csányi összegzése azért kívánkozik ide, mert rávilágít arra, amitől mi emberek kitűnünk az emlősök közül: ez pedig a szociális, társasági lényünk, a tanulási folyamat, amire képesek vagyunk, sőt amit alapvetően igénylünk.

Hogy a tanulás és a társasági lét pozitívumai mellett megemlítsem a negatív velejáróját is ennek a fejlődési jellegnek: Az is tény, hogy az egyén az őt körülvevő csoport hatására válik “abnormálissá”. Az ember számára ugyanis a csoporthoz tartozás életszükséglet, és a csoportidentitás a viselkedésének fontos iránytűje. Vagyis a tanulás révén minden rosszat, traumát, butaságot is elsajátíthatunk, ha a közösség, vagy a “tanító”, akire figyelünk negatív példával áll elő.

De mi újság a genetikával, az öröklött tudásunkkal?

Falus András immunológus azt vizsgálta az epigenetika témakörén belül, hogy miként hatnak a környezeti hatások a genetikára. Vagyis a hozott és öröklött minták, tulajdonságok, készségek mennyiben módosulhatnak a környezet, a tanulás a szocializáció hatására. (A téma során felmerül az a fontos kérdés is, öröklődik-e bennünk a szüleink által megélt traumák “érzése”, például az öngyilkossági kísérletek hajlama is örökölhető-e?)

A tudós magyarázata szerint, azt nevezzük öröklöttnek, ami bekerül az ivarsejtekbe. Tudományosan azonban szerinte is borzasztóan nehéz igazolni, hogy ilyen öröklött dolog lehet-e egy nagyobb krízishelyzet, vagy trauma. Ő is inkább afelé hajlik kutatásai alapján, hogy ez egy jóval komplexebb fejlődési folyamat, aminek része a biológiai öröklés (tehát genetikus), és a magatartási, vagyis tanult folyamat. Kutatások minden esetre azt már igazolták számtalan esetben, hogy ha például pici gyermekként hallom és érzékelem az anyám sóhaját, viselkedését, traumatikus helyzetben, azt eltanulhatom, vagyis memetikusan öröklöm. Később hasonló helyzetben előjöhetnek belőlem a hasonló “hagyományok”, viselkedések, gesztusok, amiket gyermekként éltem meg és lestem el.

S ahogyan már fentebb írtam, a tanulás negatív értelemben is kifejlődik idővel, például a kiégés, elfáradás mind egy ilyen folyamat eredménye, amely jellemzően pedagógusokra, orvosokra, emberekkel dolgozókra igaz: ők deperszonalizálódnak, elfáradnak. Tanulási folyamatuk és genetikájuk összegződéseként.

Nincs határozott válasz, így a genetikus és a tanult szempontok ugyanolyan fontosak életünkben.

Mondok még egy példát, ami alapján érthető lehet ez a komplex fejlettségi fok, amivel mi emberek rendelkezünk. (bennünk tehát a hozott és a később tanult ismeretekkel)

Azért vagyunk sok esetben döntésképtelenek, mert ennyire összetett módon alakul a fejlődéstörténetünk. Az életünk döntései, döntési folyamatai a szerencsejátékhoz hasonlatosak.

Az elméletek azt mutatják, hogy képesek lennénk mindig JÓL dönteni, HA személyiségünk és kulturális, szociológiai hátterünk, sőt genetikusan öröklött ismereteink nem befolyásolnának minket.

A döntéseinket nagyban meghatározza az emlékezetünk, a memóriánk, a megélt élettapasztalatunk. Mindannyiunk memóriája tehát döntést segít, egy megjósolhatóbb jövőt láthatunk meg általa, s ezáltal beláthatóbbá, tervezhetőbbé teszi az életet. A tudományos kutatások igazolták, hogy milyen erősen rögzülnek bennünk a gyermekkori tiltások, az ellentmondásos nevelési minták, szabályok. Ezek alapján az emlékek és cselekvési helyzetek, minták alapján azt tanuljuk meg, azt éljük meg már gyermekként, hogy nincs jó döntés, nincsenek jó megoldásaink számos helyzetben. Ilyenkor – a megoldhatatlannak tűnő helyzetekben – frusztráció lép fel, ami döntésképtelenné tesz. Mégis, bárki képes túllépni ezeken az öröklött és eltanult gátakon, automatizmusokon, s megtanulni ÚJ válaszokat, s ezzel ÚJ döntéseket hozhat egy már ismerős helyzetben.

 

Összességében tehát beláthatjuk: az ember olyan bonyolult lény, amely számos hozott képességre és tudásra építve kezdi meg az életét, ami már pici kortól továbbcsiszolódik és folyamatos tanulással ÚJRAépül, egyedivé válik.

 

Ettől olyan izgalmas az élet, nem igaz?