Reviczky Zsolt fotója
Szemere Katalin a kulturális újságírásban hiteles, közkedvelt, alázatos szakember. Amióta színházba jár, ír, kezdetben rajongó kamaszként, később kíváncsi bennfentesként. Nem véletlenül vagyok kíváncsi a szakmai indíttatására, mert rajta keresztül szeretném bemutatni, mit jelent ma újságírónak lenni egy közismert napilapnál, s hogyan küzd valaki a tehetsége kibontásáért, vagy éppen a túlérzékenység ellen, s miért adja nevét és sajtókapcsolatait jótékonysági akciókhoz.
Miért lettél újságíró?
Szemere Katalin: Ezen már nagyon sokat gondolkodtam. Igazság szerint nem akartam újságíró lenni. Ha visszagondolok arra, mi is történt velem a középiskoláig, akkor azt látom, hogy inkább az újságírás kerülgetett engem és nem fordítva. Próbálkoztam iskolarádióval, majd az Eötvös József Gimnáziumban írtam az iskolaújságba, az Eötvös Diákba – ott is jellemzően színházi interjúkat. Megvannak ezek az interjúk, nagyon viccesek…
Az egyik kolléganőm egyszer megkért arra, hogy beszéljek az interjúról annak a középiskolai osztálynak, ahol tanít. Elvittem az első gimnáziumi interjúmat, ami tulajdonképpen tartalmazta az interjúkészítés összes bakiját. Odaraktam mellé ellenpéldának egy kolléga nagyon jó cikkét is. A „találd meg a különbséget” feladat határozottan jól működött a fiataloknál.
Egyébként, ha eltekintek attól, hogy én írtam azt az iskolai interjút, azt látom: a hibák dacára látszik benne az a fajta kíváncsiság, ami az újságírás alapeleme.
Akkor te elsősorban írni akartál?
Szemere Katalin: Engem elsősorban a színház érdekelt. Hogy miért kezdtem el újságot írni, az egy lányregénybe illő történet… A gimnáziumi gólyatáborban megtetszett egy fiú, akiről kiderült, hogy az Eötvös Diák főszerkesztője. Ezért úgy gondoltam, hogy nekem is írnom kell oda. Nagyon jó dolgokat csináltunk egyébként, például tanári arcképcsarnokot vicces képaláírásokkal. Jó szórakozás volt, de akkor még egyáltalán nem akartam újságíró lenni.
Aztán mégis belesodródtam ebbe a szakmába. Érettségi után elmentem egy évre Angliába nyelvet tanulni. Amikor visszajöttem, azt gondoltam, nem szeretném elfelejteni a nyelvet. Édesanyám említette, hogy a közszolgálati rádióban működik a Külföldi Adások Főszerkesztősége, és benne az Angol Szekció, elmentem hát oda és jelentkeztem. Az akkori vezető, Charles Coutts fantasztikus ember volt, a mai napig nem értem, hogyan engedte meg nekem mindazt, amit ott kontárkodtam.
Miért, mit csinálhattál a rádióban?
Szemere Katalin: Mindent, amit csak elképzelsz. Hírt írhattam, tudósítást, sajtótájékoztatóra járhattam, riportokat, interjúkat készíthettem angolul, miközben… (teszi szét a kezét értetlen arcot vágva) Vágni is ott tanultam meg Sárkány Verától, rengeteget köszönhetek neki. Megmutatta az alapokat, majd bezárt egy tekerccsel a vágószobába, és azt mondta, „innen addig nem jössz ki, míg el nem készülsz”. Ezerötszáz csík lógott a nyakamban, szenvedtem, de megtanultam.
Ott is már a művészetek felé orientálódtam, de a szakmát még nem ismertem. Arra erősen emlékszem, hogy az első héten elküldtek a tavaszi fesztivál sajtótájékoztatójára, és azt mondta Charlie, írjam le, amit ott hallok. Ínhüvelygyulladással mentem vissza a rádióba, mert mindent le akartam jegyzetelni.
De tudod, már az sikerélményt jelentett, hogy hagytak engem próbálkozni.
Ezután felvételiztem a Népszabadság újságíró stúdiójába, a második évfolyamba jártam. Előttem végzett Uj Péter, Tóth Ákos, mi pedig a másodikban például Pócs Balázzsal vagy Tóth Leventével, aki idén októberig a Világgazdaság főszerkesztője volt, előtte meg a Népszabadság megbízott főszerkesztője. A stúdiós társak közül többen újságírók lettek.
A gyakorlati képzésben mindenkivel – aki elég kitartó volt – egy-egy újságíró foglalkozott. Kezdetben Molnár Gál Péter gyakornoka lehettem, ez őrült nagy szó volt. Elképesztően élveztem a színházi sztorijait. De az újságírás lényegét és fortélyait Daniss Győzőtől tanultam meg, (kulturális újságíró volt a Népszabadságnál, ma már nyugdíjas) akit a mesteremnek tekintek.
Miért, ő mit mutatott neked?
Szemere Katalin: Tanított, a szó legnemesebb értelmében. MGP küldött hozzá azzal, hogy van érzékem a szakmához, de ő nem tud engem megtanítani írni.
Az íráshoz elengedhetetlenek fortélyokat, szabályokat tanultam meg Danisstól. Hálás vagyok a segítségéért, és azóta úgy gondolom, hogy mindezt nekem is tovább kell adnom. Nagyon sok gyakornokom volt, és majdnem ugyanazt mondtam el nekik, amit Danisstól tanultam. Ő egyébként úgy kezdte az egészet, hogy megpróbált lebeszélni erről a szakmáról és mivel nem sikerült, inkább megtanított.
Miért akart lebeszélni?
Szemere Katalin: Azért, mert annyi áldozatot követel ez a szakma, főleg egy napilapnál. Privát dolgokat egyszerűen nem lehet tervezni, mert bármikor bármi történhet. Ez nem egy nyolctól négyig tartó munkahely.
Te a fővárosban élsz, ott is születtél, gondolom, könnyen találkoztál a színházzal, a te mániáddal. De mikor is?
Már gimnazista elsős koromban sokat jártam színházba főleg egyedül, néha barátokkal.
És az előadás után leültetek és kibeszéltétek a látottakat?
Szemere Katalin: Nem, inkább egy nagyon hülye, rajongó kislánynak képzelj el. Utólag sajnálom a színészeket, mert az az igazán idegesítő színházi rajongó lányka voltam. Aztán szerencsére kinőttem ezt…
Miért mit csináltál?
Szemere Katalin: Folyton autogramokat kértem. Tulajdonképpen az interjúzás is egy jó lehetőségnek tűnt a gimis újságba. Többek között így beszélhettem Mácsai Pállal, akit istenítettem.
És hogyan oldottad meg legbelül, hogy a rajongó kislányból szakemberre válts át? Akkor már viselkedni kell, esetleg kellemetleneket kérdezni, sőt a Nol Presszónál (az utóbbi 6 évben) már kameraképesen kérdezni és beszélni.
Szemere Katalin: Azóta felnőttem, szerintem. (nevet)
Szerencsére harmadikos gimnazista koromban abbamaradt a rajongás, és onnantól kezdve inkább az előadásokra figyeltem, válogattam a darabok között, mire megyek el.
Ma már az a nagyon nehéz ebben, hogy régóta vagyok színházi újságíró. Sok színészt, színházi szakembert ismerek, és sokakkal a magánéletben is barátok vagyunk. Ez megnehezíti a munkát. Van az a szint, ami után már nem készítek interjút, hiszen ő a barátom. De ez neki szakmailag hátrány lehet. Persze, ha valami fontos dolog történik vele, megkérem a szerkesztőt, más kolléga írjon róla. Egyszer-kétszer történt meg, hogy baráttal készítettem interjút, és az pokoli volt. A fotós kolléga nem értette, mi az a nagy feszültség köztünk.
A nagytétényi kastély erkélyén forgattunk gasztrovideót (Fotó: Szatmári Ferenc)
De miért?
Szemere Katalin: Azért, mert egyrészt az olvasónak semmi köze ahhoz, hogy én az adott emberrel jóban vagyok. Másrészt az ember nem szívatja a barátját. Így ez a kettő máris kizárja egymást. Újságíróként ugyanis fel kell tennem kérdéseket, és nem mondhatom neki azt, hogy „de hát Pistikém, tegnap nem ezt mondtad a konyhában”. Ezért szerencsésebb kerülni az ilyen helyzeteket.
Térjünk vissza a Népszabadsághoz. Elvégezted az újságíró iskolát és máris bent ragadtál náluk belsős dolgozóként?
Szemere Katalin: Nem volt ilyen sima az út. Pontosan a színházi érdeklődésem miatt nagyon sokáig csak külsős munkatárs lehettem. Talán „a leghosszabb ideig külsős” címét elnyerhettem volna. Négyen foglalkoztunk a rovatban színházzal, és ez túl sok még akkor is, ha soha nem írtam kritikát. Mondták is, ha oktatásról vagy bármi másról írnék, jóval korábban státuszt kaptam volna.
Aztán eljött az én időm, amikor a Budapest-melléklet (ami tíz évet élt meg) napi szinten megjelenhetett, és oda felvettek szerződéssel. Ez is furcsa volt, mert először fájdalomként éltem meg, hogy nem kellek a főlap kulturális rovatának. De aztán életem egyik legnagyobb élménye lett a Budapest-melléklet, remek csapatban dolgoztunk, nagyon bíztak bennünk, sok mindenben szabad kezet kaptunk.
Később megbíztak azzal is, hogy szerkesszem a kulturális oldalakat: egy maroknyi kulturális csapat megtöltött napi két oldalt a mellékletben.
Akkor itt menjünk bele a kedvenc témámba, az újságírói etikába, ami a témák és a háttérinformációk feldolgozásánál alapvető kérdés. Álnaivan kérdezem, hogy neked ez mennyire fontos szempont, amikor írsz?
Szemere Katalin: Abszolút az, szerintem nagyon fontos szempont. Több okból is az. Egyrészt erről szól az újságírás, másrészt ma olyan rossz az újságírók renoméja, hogy muszáj ezt ellenpontozni.
Vagyis azt, hogy mit kérdezhetsz meg az adott embertől, mit illik és mit nem, milyen határokat súrolhatsz újságíróként a szakmai etikát betartva, az egy tanulható valami, szerinted?
Szemere Katalin: Igen, szerintem tanulható is, és persze fontos, hogy mit hozol otthonról. Azt hiszem, zsigerből jön, hogy látom és betartom a határokat. Ebben még picit merev is vagyok… Például ketté kell választani a szakmai barátságot és a barátit, miközben igyekszem a szakmán belül mindenkivel jóban lenni.
Nem gondoltad azt soha, hogy ha a színházi burokba bezárod magad, hiszen ez a szíved csücske, akkor ezzel magadat is bezárod, elfogy a levegőd egy idő után?
Szemere Katalin: Nem, mert másfelé is nyitok, más is érdekel, igaz, írni kevesebbet írok másról. Például nagyon érdekel a dizájn, az ékszerek és a kerámiák. Amikor volt erre lehetőség, sok dizájnerrel készítettem portréinterjút. Ez a saját öltözködésemből is fakadt, imádom a feltűnő ékszereket, gyűrűket, láncokat, fülbevalókat.
Aztán egy idő után a gasztronómia is elkezdett izgatni. Vicces, mert a pályám elején a Magyar Konyha olvasószerkesztőjeként dolgoztam; ha mondani kellett volna valamit, ami akkoriban távol állt tőlem, az pont a gasztronómia volt.
Foglalkozom klasszikus zenével is, habár nem jut rá annyi időm, mint szeretném. Például legutóbb az Operaház West Side Story-járól írtam riportot.
És színházon belül mitől tudsz motivált maradni, mi inspirál? Mit láttál legutóbb, ami többet adott, mint szimplán egy előadás?
Szemere Katalin: Például a Katonában (budapesti Katona József Színház) a kétnapos Faust-előadás, minden hibájával együtt meghatározó élmény volt. A rendező Schilling Árpád óriási vállalása remek színészekkel, kiváló zenével. Meg is akarom nézni még egyszer, mert csak a főpróbát láttam.
“A 2013-as Színházak Éjszakáján Örkény Presszót készítettem az Örkény Színházban. Egy este alatt a társulat összes tagjával beszélgettem négy 1-1 órás blokkban.” A fotón Bíró Krisztával és Mácsai Pállal. (Fotó: Rick Zsófi)
A legnehezebb, ha nem színházi ismerősök kérik, adjak tanácsot, mit nézzenek meg. Teljesen máshogy nézek előadást, mint egy színházba ritkán járó. Ilyenkor kiválasztok egy „konszenzusos” produkciót, olyat, amit mások is szerethetnek. Ilyen volt például „A Kripli” a Radnóti Színházban.
Sokat járok független társulatok előadásaira, kevés olyan embert ismerek, aki ne szeretné például Pintér Béláékat. Abszolút kedvencem a „Placcc” elnevezésű fesztivál is (ami éppen akkor zajlott Pesten, amikor beszélgettünk). Ez egy helyszínspecifikus művészeti fesztivál, vagyis ha Budapesten tartják, akkor Budapestre, a városra építik a programokat. Nem szeretem, ha egy színház bevon, a színészek macerálnak nézőként, de a Placcc esetében ez teljesen más eset. Tegnap részt is vettem egy ilyen történetben. Volt egy csapat, kaptunk egy hátizsákot, ládát, láncot meg mobiltelefont, és ezekkel mentünk különféle feladatokat megoldani a II. kerületben.
És hol van ebben a színház?
Szemere Katalin: Egy-egy állomáson színházi, táncos, artista-produkciók is megjelentek. De látod, az újságírásban az az állati jó, hogy elképesztően sokszínű. Az is az igazsághoz tartozik, hogy egy szakterületen dolgozva, ennyi lehetőséget valószínűleg vidéken nem kaphatnék meg.
Te érzed, ha valami nem jól sikerül?
Szemere Katalin: Hát, hogy a fenébe ne, abszolút érzem és rosszul élem meg. Túlérzékeny ember vagyok, így nagyon nehéz… Nem is szerencsés tulajdonság ez egy újságírónál. Nehezen lépek túl a kudarcos munkákon. Mint minden újságíró, én is sikerorientált vagyok. Ez a szakma ugyanolyan exhibicionista, mint bármely előadó terület.
Amikor hat éve a „Nol Presszóban” (kulturális interjú-videósorozat, amit Katalinék indítottak el a Népszabadságnál ) elkezdtem videózni, nagyon tartottam a helyzettől. De ebből is rengeteget tanultam közben. Korábban, ha kellett egy fotó rólam, vért izzadt a legeslegjobb fotós a Népszabadságnál. Ma már könnyebben megy ez is.
Én a Nol Presszó videósorozatból ismertelek meg. Az hogy indult?
Szemere Katalin: Nem a Presszóval kezdtem a videós interjúkat, hanem kulturális eseményekről szóló rövid riportokkal. Aztán Szalay Tamás Lajossal elindult a „NOL-Totó”, ami politikai 13+1 kérdéses videósorozat. Egy szerkesztőségi szilveszteri bulin az egyik szerkesztő hozzánk is odajött azzal az ötlettel, hogy csináljunk egy kulturális verziót.
Sárik Péter dzsesszzenésszel a Nol Presszó forgatásán (Fotó: Rick Zsófi)
De az eleje nagyon kemény volt. Az első videókon olyan vagyok, mint aki kardot nyelt. Vicces helyzetek alakultak ki a beszélgetések közben, annyira sok dolgot nem tudtam még… Ezt is útközben tanultam meg. Kaptam tévésektől-rádiósoktól tanácsokat, segítséget, mit-hogyan lehetne jobban csinálni. Ami szerencsére az első perctől kezdve jól ment, a kérdezés. Az első időszakban laza, vicces, asszociatív kérdésekkel és illusztrációkkal játszottunk a videókban. A Presszó főmotívumaként használt angyalkát a videós kollégám, Perjéssy Gábor felesége, Révész Antónia rajzolta és Gábor animálta. Imádta mindenki.
Végül átalakult a játékos forma egy kevésbé képzettársításos beszélgetésbe, ami mindenkinek jobban ment. De ami különlegességként megmaradt, az az adott művészt bevonó, játékra felhívásos rész. Zenészeket zenei játékra, énekeseket énekre, a szlemmert slam poetry-re kértem fel a beszélgetés egy pontján, igaz, amire reagálniuk kellett elég őrült kérdések voltak.
Ez a könnyed, játékos, és a végén rövidre vágott videós anyag sok felkészülést igényel, ugye?
Szemere Katalin: Elképesztően sokat. De ennél nehezebb volt: hiába kértem az alanyoktól a rövid válaszokat, a legtöbbjüknek ez nem megy. Ez azért lett volna fontos, hogy az ő gondolatmenetük ne sérüljön a megvágott anyagban. Kérdezéstechnikai szempontból is nehéz feladat, mert egy írásban megjelenő anyaghoz és egy videós anyaghoz is másképpen készülök fel. A Presszónál az elválasztó betét miatt a kérdések nem mindig függenek össze, és fontos, hogy amit lehet, illusztrálhassunk. Az írottnál meg kimondottan fontos, hogy összefűzhető legyen a történet, íve legyen.
Akkor többnyire hogyan oldod meg a felkészülést?
“2014-ben ünnepeltük a 100. Nol Presszót”
Szemere Katalin: Az írott anyagokhoz nem szoktam előre megírni a kérdéseimet, hanem csak sokat olvasok az interjúalanyról vagy a témáról. Ez egyébként elég másképp alakul egy színházi közegben. 24 éve vagyok újságíró, sok minden fejben megvan, de ott is van mit feleleveníteni. A„Nol Presszó” esetében – ahol különböző kérdésekkel és alanyokkal, különféle művészekkel dolgoztam – teljesen másfajta felkészülésre van szükség. Nemcsak egy témára koncentrál a minibeszélgetés, és sok az idézet, így összeírtam előre a kérdéseket. De azért spontán belekérdeztem a válaszokba.
A neved nem csupán a kulturális közegben lehet ismerős, hanem például a jótékonykodásba is odateszed magad. Legutóbb a gyermekéhezés megoldására felszólító Nemzeti Minimum program egyik fontos szervezője voltál, amiben a mindenkori éhezés kérdését akartátok törvényi szintre emelve megoldani. Miért fontos ez neked?
Szemere Katalin: Több jótékonysági akcióban részt vettem vagy magam szerveztem. Nem is kérdés, miért fontos ez. A téma általában változott, de a gyerekek a főszereplők a legtöbb esetben. Tehetetlenek, kiszolgáltatottak, és a felnőttek felelőssége az éhezést, a szegénységet valamilyen módon megoldani. Amikor tavaly ősszel Horgas Péter, díszlet- és látványtervező felhívott, hogy olvasott egy tanulmányt arról, miszerint 40 ezer gyerek rendszeresen éhezik Magyarországon, akkor nem volt kérdés, hogy csinálnunk kell valamit. Azt tudtuk, hogy nem akarunk pénzt gyűjteni, mert az nem hosszú távú megoldás. Rendszer szinten kerestük a lehetőségeket és az ötleteket. Kialakult egy szakértő csapat, velük workshopokat szerveztünk, meghívtunk szakmai beszélgetésre további hozzáértőket, ők szintén sokat adtak az ügyhöz.
Mivel, sajnos ez a téma könnyen válhat pártpolitikai eseménnyé, az első perctől kezdve óvtuk, hogy egyetlen párt vagy szervezet se tűzhesse a zászlajára. A célunk az, hogy a mindenkori parlament a mindenkori költségvetésbe garantálja azt az összeget, amivel jól lehet lakatni a gyerekeket. Az volt az eredeti elképzelés, hogy egy koncertet szervezünk, ahol a művészek állhatnak ki együtt az ügy mellett, és koncerttel hívhatják fel mindenki figyelmét arra, hogy ez egy fontos téma. Az éhezés nem feltétlenül látszik a mindennapokban. Van, hogy a szülők szégyellik, és még támogatást sem mernek kérni, hiába akadna rá mód.
Az én szerepem ebben a programban a sajtókapcsolatok és a szövegírás.
Hatalmas eredménynek tartottuk, hogy a szeptember végi koncert óta minden parlamenti párt – kivéve a KDNP – egy-egy képviselője aláírta a kezdeményezést, hogy a parlament elé kerülhessen egy törvényjavaslat. Ebben azt fogalmazták meg a szakértők, hogy a gyermekéhezés jövendő megoldására a mindenkori költségvetésből törvényi szinten adjanak költségkeretet. Innentől a feladat már nem rajtunk áll.
*
Friss infó: A koncert óta zajlottak az események, és sajnos a Parlament leszavazta a törvényjavaslatot. Azonban a Minimum csapata továbbra sem adja fel!
***
Katalin írásait itt találod meg: http://nol.hu/kereses?author=Szemere+Katalin