Megtapasztaltam, milyen az, amikor minden elsimul körülöttem és csak hajszál választ el a végtől. Nem hittem, hogy ilyen könnyű lesz és megnyugtató.

Az utóbbi években többször is megtapasztaltam, milyen fájdalmas, érthetetlen és megmagyarázhatatlan, ha a barátok és rokonok igazságtalanul fájdalmas betegségekben idő előtt hunynak el. Ahogyan legutóbb is, fel sem tudtam fogni, – a mai napig sem megy – hogy gyermekkori barátom kényszerül elveszteni a harcot pár hét leforgása alatt a gyilkos kór elleni küzdelemben.

Ilyen tragikus helyzetekben mire másra gondolhatunk mi, túlélők, mint a halál megtervezhetetlen folyamatára, a fájdalmakra, a végtelennek tűnő másvilágra – ha van ilyen – és az életre, ami nekünk adatott eddig. Talán jobb emberek leszünk, ha megérint minket a közeli ismerősök haláltusája, de van akiből a keserűség a dühöt és gonoszságot hívja elő a tehetetlenségben.

Amikor idén télen elkapott egy erősebb vírus, azt hittem ez is olyan, mint máskor, nátha, láz, orrfújás, gyengeség, pár nap fekvés, aztán minden mehet majd ahogyan előtte. Most azonban sem étvágyam, sem szomjam nem volt 1-2 napig. Ép ésszel magamtól, és kívülről jövő dorgálással szembenézve is tudhattam volna, hogy legalább innom kell, még ha nem is esik jól. Úgy tűnik ez elmaradt. A második napon éppen a wc-ben voltam, amikor elhagyott egy pillanat alatt az erőm, elsötétült minden, s hiába ültem le azonnal a kád szélére, már semmi sem volt olyan, mint előtte. A szerencsém abban állt, hogy a párom még a lakásban volt, így egy félig elhaló kiáltásomra ott termett és be akart segíteni a karomnál fogva a szobába. De ez nem ment már. Mindenem bizsergett, és egyre nehezebb volt a testem. A levegőt már ritkásan szedtem, s egy mondatra tellett még tőlem, de hallottam, azt sem tisztán ejtem ki, csak dadogom: “nem kapok levegőt”. A nyelvem is zsibbadt már akkor.

Utólag visszatekintve erre a jelenetre, perceknek tűnt a nehézkes létezés. De volt egy hatalmas megkönnyebbülés érzés is, ami úrrá lett az agyamon. Éreztem valamit, ami talán fájdalom volt, s mégsem volt rossz ez az érzés. A tehetetlen testem egyre jobban elvált az érzésektől, könnyebb lettem, s valami kedves és megnyugtató érzés kezdett végigfutni bennem. Az agyam biztosan máshol járt már, miközben láttam, hogy a párom miként ugrik a konyhába, hozza a kálciumot és itatja meg velem, erőltetve azt a számba.  Talán két perc történése lehetett mindez, amit magamban, vagy magamon kívül tölthettem azzal a biztos tudattal, hogy most meghalok. Egyértelmű érzés volt. Nem kerestem, ott volt velem azon nyomban. És kellemes tudati állapot volt. Vagy tudatalatti. Ki tudja… A párom beszélt hozzám, kérte, hogy én is mondjak valamit, de nem tudom engedelmeskedtem-e neki. Azt éreztem, hogy kisimul az arcom, s olyan nyugodtság öntött el, amilyenre talán kisbaba koromban volt lehetőségem utoljára. A szívem megnyugodhatott, talán érezte ez a folyton munkás izom is, hogy hamarosan megpihenhet már. Jól esett az érintés, a párom közelsége, jól esett, hogy velem van az, aki mellett meghalni is szép lehet.

A halál közelsége, tudatos megélése nem hogy nem volt ijesztő, egyenesen kellemes és nyugtató volt. Nehéz leírni, s hihetetlen azoknak megérteni, akik nem jártak még a közelében. Átadni csak azt az üzenetet szeretném mindenkinek, aki nyitott szívvel olvassa ezt az írást, hogy NINCS mitől félni.

A halál tényleg olyan nyugodt pillanatokat adhat a szerencséseknek, akik ép tudattal élik át, mint amilyennek egészségesen, még életerősen a nagy íróink megálmodták azt. Békés utolsó pillanat mindez egy aktív élet lezárásaként.