Nőfejlesztő: Kérem, meséljen el 3 olyan fordulópontot, ami alapján ma az lehet, aki.
Tóth Krisztina: Tizenöt éves koromban, abban az időszakban, amikor már rendszeresen írtam verseket, elhatároztam, hogy megmutatom őket valakinek. Egy utcán látott plakát elvezetett a Sárvári Diákírók Köréhez. Ez egy heti rendszerességgel működő irodalmi műhely volt diákoknak. Mezey Katalin költő vezette ezt a kört, és a tagjai olyan, mai is publikáló költők voltak, akik középiskolásként szintén szerettek volna fejlődni és tudatosabban próbálkozni az írással. Vörös István és Kemény István is itt indult, később Térey János és Varró Dániel is megfordult itt. Ez a költői műhely szinte második otthonom vált.
Fontos volt az egyetemi években a Lator Lászlóval való találkozás is. Ő beszélt rá, hogy menjek el külföldre. Második fordulópont az volt, amikor felkerekedtem, és húsz évesen Párizsba mentem. Ekkor kezdődött a
tulajdonképpeni felnőtt életem, ott tanultam meg önállóan döntéseket hozni, pénzt keresni, lemondani és küzdeni.
Nőfejlesztő: A kudarcot hogyan kezeli? (nem feltétlen a szakmai dolgokra gondolok) (Mi a gyógymódod a saját tökéletlenségeire?)
Tóth Krisztina: Ez elég általános kérdés, muszáj szűkítenem. Mit ért kudarcon? Az, hogy a kertemben minden évben kiszárad a fű, az például egy kudarc. Esküszöm, hogy rendesen locsolunk, júliusra mégis minden évben
kikopik. Aztán tavasszal újra bevetjük. Egyszer már gondoltam rá, hogy feladom és térkövet rakunk le, de az volna az igazi kudarc, nem?
De félretéve a tréfát, mit ért szakmai kudarcon? A sikert az ember belül éli meg, nem elsősorban a könyv fogadtatásán keresztül. Ha nekem sikerül megírnom azt, amit szerettem volna, és körülbelül úgy, ahogyan elképzeltem, akkor nagyjából elégedett vagyok. Akkor megcsináltam a dolgom, a többi már nem az én ügyem. Ha harmadszorra, negyedszerre sem tudom úgy megírni, mint szeretném, akkor hagyom a fenébe: na, az kudarc.
De elég makacs vagyok, ilyenkor évek múlva is visszatérek még ugyanahhoz a témához, és megpróbálok kezdeni vele valamit. Volt már, hogy nem sikerült. Kritikát már több, mint nyolc éve nem olvasok egyáltalán. Nagyon sűrű az időbeosztásom, és amikor dolgozom, szeretnék csak a gondolataimra fókuszálni. Nem engedhetem meg, hogy
bármi felesleges érzelmi energiákat vonjon el. A kritika címzettje különben sem a szerző, hiszen a szerző mindig a saját könyvének lehető legjobb verzióját igyekszik megírni, és az adott időszakban nyilván arra képes, amit kiadott a kezéből. (íme mégis egy kritika Vámos Miklós tollából a Pillanatragasztóról, itt)
Nőfejlesztő: Azt hiszem Ön szerencsés ember lehet, amiért a hobbija lehet a szakmája is (írás), s ebben éli meg az újabb és újabb szakmai csúcsokat. Van példaképe?
Tóth Krisztina: Ahogy mondtam, a középiskolai években egy irodalmi kört látogattam amelynek vezetője Mezey Katalin volt. Azt láttuk, hogy az írás mellett gyerekeket nevel, tyúkokat tart és gazdag, boldog életet él. Ez szerencsés ellentétben állt azzal a költőképpel, amit a tanulmányaink sugalltak.
Láttuk, hogy a költő nem feltétlenül önpusztító deviáns, hogy igenis teljes életet lehet élni az írás mellett.
Lator László sem az öntörvényű, őrjöngő zseni képét közvetítette a tanítványainak…
Szóval szerencsénk volt, csupa olyan ember vett minket körbe ebben a nagyon fogékony időszakban, akik azt sugallták, hogy a költészet szakma, amit meg kell tanulni és komolyan kell venni, de idegen volt tőlük mindenfajta szélsőség és póz.
Nőfejlesztő: Mit jelent az Ön számára az írás, a könyvek? Mit ad, miben segíthet?
Tóth Krisztina: Az ember szerencsés esetben már diákként megtapasztalja, mekkora szenvedély az olvasás. Hogy a világ történetei mind ott állnak a könyvekben, hogy fájdalmainkkal, gyötrődéseinkkel nem vagyunk egyedül, hogy a a történetek újra és újra ismétlődnek, és hogy a jó művek nem kínálnak ugyan közvetlen megoldást, mégis segítenek élni.
Tóth Krisztina: Nézze, én nem a saját történeteimet írom, vagy csak annyiban, hogy ezek a történetek olykor megeshettek volna velem is. Arra törekszem, hogy valami lényegi dolgot ragadjak meg és közvetítsek arról a világról és időszakról, amelyben élek. Ezen nem valami nagy dolgot kell érteni, a lényeg sokszor éppen az apró mozzanatokban, mikrotörténetekben mutatkozik meg. A ráismerés és azonosulás természetesen segít.
Nőfejlesztő: Ön nyilatkozta ezt: “Mélyen hiszek abban, hogy a kimondással közelebb jutunk a megtisztuláshoz.” Ez lehetne akár az ars poeticája is. Ezek szerint Ön az írást terápiaként is megéli, saját önfejlesztésként?
Tóth Krisztina: Nem magamat írom, bár ha egyes szám első személyű az elbeszélő, az olvasó gyakran azonosítja a szerzővel. De engem az önéletrajziság egyáltalán nem foglalkoztat, számomra máshol van a tét. Nem attól hiteles egy sztori, hogy a szerzővel megtörtént vagy sem, ez teljesen lényegtelen. Az olvasónak azt kell éreznie, hogy igen, ezt a történetet ismerem, ez velem, vele is megtörténhetett. És nem kell félni a fájdalmas, nyugtalanító dolgoktól sem. A feloldást nem az írónak kell adnia… Az a jó, hogy az olvasóban keletkezik valamiféle nyugtalanság, ha az irodalmi mű kérdéseket, kételyeket ébreszt benne, ha elindul egy gondolatfolyamat.
Nőfejlesztő: Van olyan hobbija, amiből táplálkozhat, ami segít a nehéz időszakok átbillentésén?
Tóth Krisztina: Nekem az írás a hobbim, én akkor pihenek, ha csendben gondolkodhatok: ez kapcsol ki a leginkább. Ha befelé figyelhetek, vagy vicces rímeket gyárthatok, minden tét és cél nélkül. Nekem a nyelv a megunhatatlan játékszerem.
Nőfejlesztő: Ön szerint van-e, kell-e összefogás, női közösség, egymás segítése pl. szakmán belül itthon?
Tóth Krisztina: Szakmán belül én nem érzek magamhoz közelebb egy szerzőt pusztán azért, mert az illető nő. Engem elsősorban a művek érdekelnek. Sok kedves szerzőtársam van, akivel jó barátságban vagyok: jó részük nő.
Más részük meg férfi.
Összefogásra természetesen szükség van, de nem elsősorban nők és nők között, hanem általában. A kollégáimmal úgy tudok szolidáris lenni, ha olvasom őket, ha figyelek a munkáikra.
Rászoktam, hogy nem olvasok el olyan kritikát, amelyben durván szidják a pályatársaimat, mert ezen rendre felbosszantom magam. Ha néhány sor után látom, hogy rosszindulatú vagy ostoba recenzióval állok szemben, félbehagyom az egészet. Egy hosszabb betegség megtanított rá, hogy kerüljem az ilyen helyzeteket.
Vannak olyan emberek, akikkel az utóbbi években minimálisra szűkítettem a kapcsolatot, mert észrevettem, hogy ha beszélgetünk, folyton szidnak egy jelen nem lévő harmadikat. Ezt én már nem akarom hallgatni. Szerintem vezessük be, hogy valahányszor találkozunk, hátba dicsérünk valakit, aki nincs jelen! Ez is az összefogás egy formája nem? Indítsunk mozgalmat!
*
Tóth Krisztina honlapja, blogja: http://www.tothkrisztina.hu
Interjúk, beszélgetések az írónővel: http://www.tothkrisztina.hu/blog/beszelgetesek-interjuk/
(a képek Tóth Krisztina honlapjáról valók)
