“Neked van legjobb barátnőd? Egy-kettő?” “Rájuk mindig, mindenben számíthatsz?” Kérdések, amiktől falhoz vágódom. A tipikusan hangzó válaszok sem különbek: “Gyerekkorom óta mindig ott áll mellettem, ha baj van.” “Csak egy igazi barátnőm van, és ő soha nem változott meg.” “Van, amit csak a legjobb barátnőmmel tudok megbeszélni.” Hát, nem akarom elhinni, hogy ez lenne a nagy igazság, kedves nőtársaim! Nézzünk a mélyére ennek a kisajátító, nőbarátságos gondolkodásnak!

Talán a kamaszkor legmegrázóbb része az, amikor az ember barátságokat vált, mondván, “csalódtam abban, aki számomra a legjobb barátnő volt évekig”. Keresni kell egy egyedi és csak kettőnket összekapcsoló szálat, s ha ez megvan, máris készek vagyunk egy minden percet, órát, napot együtt töltő új és kiszipolyozó kapcsolatra. De akkor aztán tényleg egymásra kell támaszkodni mindenben! Csakis őt hívhatom el vásárolni, bulizni, pasizni, csakis az ő véleménye számít, s el sem képzelhetem más – esetleg kívülről már szimpatikusnak tűnő – lány haverságát, hiszen ez a “LEGJOBB barátnő”-ség egyben kizárólagosságot is jelent! Minden más KIZÁRVA!

Beletelik pár év, akár évtized, amire nővé cseperedve rájön a többség, hogy mennyire nem működik ez a kizárólagosság. Mennyi hátránya van, talán több is mint előnye. Mennyi élménytől és érzelemtől, új infótól és új barátoktól zárjuk el magunkat, ha a legjobban hiszünk és ragaszkodunk makacsan az elméletünkhöz. Egyszer – talán az első, igazi szerelem során, s nem is véletlenül ekkor! – végre rácsodálkozik mindenki arra az emberi sajátosságunkra, hogy társasan élvezzük az életet! Nagy társaság = sokszínűség!

A munkahely is sok izgalmat és lehetőséget hoz az életünkbe: változatos szakértelemmel és képességekkel bíró munkatársak, izgalmas és érdekes feladatok, egyre szélesebb látókör, vagy éppen egyre mélyebb szaktudás… ezt segíti elő, ha nyitott emberként nem a legeket, hanem az újat és számunkra érdekeset, ösztönzőt keressük magunk körül.

A régi kapcsolatok sokszor azért futnak zátonyra, – legyen az párkapcsolat vagy barátság, sőt családi, rokoni szálak – mert a nosztalgikusan működő napi szokásaink egy idő után már nem vezetnek előre minket. Van, akinél működne még ugyanaz a kapcsolat és elvárás, mint 5-10 éve, van, aki már régen túlhaladta igényeiben és (lelki és szellemi) fejlődésében a korábbi rutint.

A változás életünk része. Ha ezzel nem akarunk szembe nézni, akkor görcsösen markolásszuk a múlt egyes darabjait, szereplőit, s nem vesszük észre, hogy már semmi sem ugyanaz, nem úgy működik, mint régen. Fura megélni a saját változásainkat, de ha nem ellenségként és egyetlenként kezeljük tulajdonságainkat és kapcsolatainkat, sokkal élvezetesebb az átállás folyamata. S meglepően vesszük észre ezzel a rugalmas szemlélettel, hogy minden könnyebben, jobban alakul, passzol elvárásainkhoz, sőt barátainkat is okosabban és értelmesebben választjuk meg, alakítjuk kapcsolatainkat, mely minden fél számára építő és hasznos, sőt könnyedebb.

Társunk lehet a szerelemben egy másik fél, akire összetettebb módon támaszkodhatunk, mint korábbi barátnőinkre bármikor is. Társunk lehet közben egy gyerekeinkhez kötődő anyasági barátság, vagy társunkká válik szellemi partnerként újabb és újabb ismerősünk a munkában, szakmában. Társakat szerzünk aktuálisan minket érdeklő közösségi kezdeményezésekben, sportolásban, adományozásban, a hitben… sorolhatnám.

Minek egyetlen barátot keresni, ha TÖBB IGAZI társunk és partnerünk lehet az élet során?!