Valójában magam sem értem ezt a nagy gasztroőrületet. Mégis meg kell valljam: ha nincs Puffin, akkor én nem állnék neki ma trüffelt, kekszeket és tortákat gyártani. Ő volt az, akit pár évvel ezelőtt a facebookon elsőként követni kezdtem, és akinek közvetlen és vidám stílusa kedvet adott a konyha kiaknázásához. Lassan, de végül csak összejött egy ösztönzőnek tervezett önvallomás Judittól, nektek. Beszél kudarchoz, családhoz és gasztrobloggerkedéshez fűződő viszonyáról.

Most mi is ez a gasztrobloggerkedés? Biztos mind a 16 ezer követőd ismeri már a sztoridat, de mondjuk én nem: miért kezdtél bele?

Judit, a Puffin: A blogot 2007 áprilisában kezdtem írni. Az előzmény annyi, hogy 22-23 éves koromig nem nagyon tettem be a lábam a konyhába, de aztán az egyetem után elkezdtük a “felnőtt” életünket élni, és lett egy lakásunk saját konyhával. Akkor kezdődött… Főleg muffinokat sütöttem és Anyukám egy-két klasszikus sütijét, néha főztem is valamit, és közben elkezdtem begyűjteni a jobb recepteket. Amikor aztán egy kakaós csiga nagyon guszta lett, hirtelen felindulásból lefotóztuk, majd amikor egy másik süti is nagyon jól nézett ki, akkor azt is… Valahol itt tartottam, amikor 2007 tavaszán láttam a tv-ben egy műsort, amiben gasztrobloggerekről volt szó, akik elmondták, hogy mi is az a gasztroblog: sütnek-főznek, lefotózzák az ételt, aztán feltöltik a netre. Gondoltam magamban, hogy “hát hoppá, én is majdnem ugyanezt csinálom, lehetne akár nekem is egy blogom.”

És lett is. Nem nagyon mondtam senkinek csak a családom tudta. A barátoknak is csak egy idő után említettem meg, és úgy egyébként sem toltam soha a blogot kéretlenül senki elé. Igazából annyi volt a lényeg, hogy meglegyenek a receptek egy helyen.

Nem ismertem senkit személyesen, aki blogolt, és akkoriban nem is volt túl sok gasztroblog, de mivel kevesen voltunk, könnyű volt követni egymást – mármint a blogok frissülését, fejlődését. És nagyobb volt a “közösségi életünk” a blogokon. (több komment volt, aktívabbak voltunk) Egy idő után aztán személyesen is találkoztunk néhány bloggerrel és páran rendszeresen is összejártunk, ami tök jó volt, mert a blog nélkül valószínűleg soha nem hozott volna össze minket az élet.

Közben elköltöztünk Budapestről Balatonfüredre, létrehoztuk a gasztroshopot, a blog pedig – változó intenzitással, de mindig ment tovább.

Ha jól emlékszem, 2010 tavaszán indult a csakapuffin facebook oldala, ami újabb lendületet adott az egésznek. Akkor már elég sok blog volt, nem volt olyan “szoros” a közösség, a facebook viszont nagyon klasszul “összehozott” az olvasókkal, “rajongókkal”. Amikor posztot írni a blogra nincs kedvem/időm, a facebookon akkor is ott lehetek. Nagyon-nagyon jól esik, hogy ennyien követnek, olvasnak, írnak, tényleg klassz kis közösség jött össze.

Részben egyébként a facebooknak köszönhető az is, hogy “munkakapcsolatok” is kialakultak az utóbbi években. Ez nagyon jó, mert  álmomban sem gondoltam volna 2007-ben a “böte” kis képeimmel (böte = szerencsétlen, béna – szerk.) és a “nullaközeli” olvasótáborommal, hogy valaha ebből még kikerekedhet valami. 🙂

 

Egyértelműen úgy látszik a történetből, hogy meglepő vagy sem, de te ezt, a mára már egyértelműen gigászi rajongótábort egyedül érted el, a sajátos eszközeiddel, természetes nyíltságoddal és valóban kipróbált receptjeiddel. Olyan hihetetlen nekem, hogy egyedül eljut valaki idáig…

 

Judit, a Puffin: Hogy egyedül el lehet-e érni valamit, erre gondolsz? Szerintem el. Nyilván minden sokkal egyszerűbb, ha vannak ismerőseid, kapcsolataid, de ha elég kitartó és igényes vagy, hajlandó vagy fejlődni és esetleg van benned valami egyedi is, akkor önállóan is juthatsz valahova.

Az kérdés persze, hogy hova szeretnél eljutni: Szakácskönyvet írnál? Tv-ben szerepelnél? Újságban szerepelnél? Te szeretnél lenni az új Nigella? Saját cukrászdát szeretnél? Étteremben dolgoznál? Pénzt szeretnél keresni a bloggal? Vagy csak simán sok olvasót szeretnél? Egyik sem fog az öledbe pottyanni, de sok munkával talán sok mindenre lehet jutni gasztrobloggerként is.

Bennem sokáig nem voltak határozott elképzelések, hobbinak tartottam a blogot, de mindig is szerettem vele foglalkozni és nyitott voltam a fejlődésre. Végül a lehetőségek – meglepetésemre – egyszer csak megtaláltak és remélem, meg is fognak a jövőben is. 🙂
És ahogyan kicsit felpörögtek a dolgok, úgy én is egyre több dologban kezdtem gondolkodni – aztán majd meglátjuk, hogy mi valósul meg és mi nem…

Ilyen szempontból egyedül is lehet érvényesülni. Az már más kérdés, hogy ehhez az is kell, hogy támogasson a családod, környezeted. Az állandó szakácskönyv-magazin vásárlást, olvasgatást, recept- és csetreszgyűjtögetést, tárolást, az ételfotózást, a blogolást stb.

Nekem szerencsém van, mert a Férjem szuper “kosztos” és nagyon türelmes és támogató, soha egy szót sem szólt, hogy minek hozom haza a 20. fotózási háttérnek való deszkát, vagy hova fogom rakni az újabb kistányért és kockás abroszt…

Anyukám a legnagyobb Puffin-rajongó és a leghűségesebb olvasóm.

Na és persze most már Brúnót (a kisfiamat) is meg kell említeni, ő is nagyon jól viseli ezt a bloggerséget és szerencsére remek étvágya is van, úgyhogy nem nagyon bánja, hogy mindig újabb és újabb dolgok kerülnek az asztalra.

De tényleg, Apukám is, a Tesómék is, Anyósomék is, de még a tágabb család is nagyon sokat adott már ehhez az egészhez. Szóval ha innen nézzük, nem egyedül járom az utam, hanem nagyon is sok támogatással.

 

És változtál belülről valamit ezután az egyértelmű siker, kedves levelek és ismertség után? Tényleg, Te “csak” biztatást kapsz az olvasóktól, vagy vannak kekeckedő kritikusaid is?

 

Judit, a Puffin: Szerencsére tényleg sok kedves levelet, kommentet kapok, és nagy ritkán jön rossz. Mindig nagyon jól esik és hihetetlen is, hogy olyanok, akiket egyáltalán nem ismerek, milyen kedvesek tudnak lenni!

Nem hiszem, hogy a személyiségem változott volna; a dicséretnek mindig is nagyon tudtam örülni, ez most is így van. 🙂 Inkább azt mondanám, hogy minden egyes alkalommal rácsodálkozok, hogy milyen szuper dolgokat hozott már az életembe a blog.
Meg fura is belegondolni, hogy ülök itthon a kis számítógépem mögött, írogatom a receptjeimet, és közben sokan üldögélnek a saját gépük előtt és érdeklődve várják, hogy mivel frissül a blog. Az meg aztán pláne fantasztikus, hogy vannak, akik miattam, a blog miatt kezdtek sütni. Sőt írnak olyat is, hogy külön kérik a gyerekek/férjek/barátok, hogy valami “puffinos sütit” süssön az anyuka/feleség/barátnő a szülinapra, mert az “mindig nagyon jó”.

Ezek azért klassz dolgok és elég jól motiválnak is! 🙂

Az eredeti szakmád publikus?

Judit, a Puffin: A közgázon végeztem Budapesten, majd maradtam is az egyetemen dolgozni pár évig. 2009-ben aztán elköltöztünk Balatonfüredre és saját vállalkozásunkkal, a gasztroshoppal kezdtünk foglalkozni. Most pedig a 2 éves kisfiammal vagyok itthon.

Téged nem zavar a média érdeklődése, a nagyobb nyilvánosságba való kilépés? Azt ügyesen megoldod mindig, hogy sem a férjed, sem a gyerkőc nincs teljesen jelen a blogodban, csak apró részletekben, hogy ilyen bénán fogalmazzak…  Puffin-olvasók értik, mire gondolok. 🙂

Judit, a Puffin: Nagy média nyilvánosság azért nincs. A férjemről és a kisfiamról is szoktam írni, de nem pakolom velük tele a blogot és a facebook oldalamat sem családi fotóalbumként használom. Ez tudatos, különösen a kisfiammal kapcsolatban: úgy gondolom(juk), hogy addig, amíg ő maga nem tudja eldönteni, hogy szeretné-e magát “mutogatni”, addig én sem rakom fel sehova a képét.
A férjemről is ritkán írok, dehát alapvetően ez egy gasztroblog, szóval annyira szerintem nincs is helye a sok “énblogos” témának. Na jó, néha én is eltérek a tárgytól, de nem szeretnék túlzásba esni.

Hogy engem zavar-e a média érdeklődése? Nem csengetnek az ajtón újságírók és nem is követ senki sehova :-), szóval nincs körülöttem média érdeklődés, így nincs ami zavarjon.

Ó, én azt hittem te már a Balaton celebje vagy?! 🙂 Bocs. Nem meséltél még a rosszról, kudarcokról, vagy az ahhoz fűződő viszonyodról…

Judit, a Puffin: Ha szakmai kudarcok alatt a bloggal kapcsolatos dolgokra gondolsz, akkor kudarcokat nem nagyon tudok említeni. Hogy egy süti nem sikerül, vagy leesik a földre és tönkremegy, az nem nagyon izgat. Megesik, nyilván nem örülök neki, de lépek is tovább. Ha egy posztot nem olvasnak sokan – az sem zaklat fel különösebben. Persze örülök nagyon, ha valami népszerű, de ha valami nem annyira olvasott, akkor sem duzzogok emiatt. Inkább remélem (és próbálok tenni is érte), hogy a legközelebbi poszt jobban teljesít. Nincsenek irreális vágyaim, elvárásaim a bloghoz kötődően, így nincs kudarc sem. Igyekszem helyén kezelni az egészet, így tényleg csak jót hoz.

A blogon kívüli életben is így vagyok: a kritikát rosszul viselem, az biztos – bár nem tudom, ki viseli jól?! 🙂

Szerencsére az ritka, hogy túl sokat rágódnék valamin. Nem vagyok egy “happygolucky” típusú személyiség, de amin nem tudok már változtatni, azon nem sokat szoktam rugózni. A kudarcokat, problémákat a férjemmel átbeszéljük, vagy ha valami nagyon felbosszant, akkor még a szüleimnek is kimorgom magam, aztán kész, lépek tovább.

Ja és a kudarc vagy mélypont kérdésnél felmerülhet az is, hogy TE sem sütsz-főzöl állandóan, vagy igen? Jó, hogy szereted, de mégis, ezt nem lehet megunni?

Judit, a Puffin: Nem, nem sütök-főzök állandóan, persze, hogy nem. Megunni nyilván lehet, az a megoldás, hogy olyankor nem sütök semmit. 🙂

Nincs rajtam kényszer, hogy mindenáron sütni kell, vagy blogolni kell. Soha nem hagytam, hogy a fejemre nőjön a blog. Ha valamihez, hát ehhez tartottam magam az elmúlt 7 évben és szerintem ez az egyik oka, hogy még mindig szívesen blogolok. Hogy soha nem vált teherré. Nincs mélypont sem, nem tud addig eljutni…

Ha pedig egy cikkhez, vagy megrendelésre készítek receptet, akkor tisztában vagyok vele, hogy ez most munka. Elvégzem a feladatot, nincs kecmec, megcsinálom határidőre, mert elvállaltam.

Egyébként lehet, hogy ez neked magától értetődő kérdés, de honnan veszed az ötleteket, mi/ki inspirál?

Judit, a Puffin:  Inspirációt elsősorban a netről gyűjtök (pinterest, más blogok, stb.), és van egy elég nagy szakácskönyv és gasztromagazin gyűjteményem is, azokból is gyakran merítek ötleteket.

Miből-kitől tanulok? Leginkább a saját hibáimból. 🙂 De komolyan.

Nem járok főzőiskolákba és az is nagyon-nagyon ritka, hogy mással főzök/sütök, így nem nagyon tanulok mástól, és tudatosan könyvekből sem, inkább a saját tapasztalataimat építgetem egymásra. Amikor valami nem sikerül, akkor azt jól megjegyzem, hogy legközelebb máshogy csináljam.

Másrészt pedig igyekszem nagyon nyitott szemmel járni, élni és ha bárhol, akár az utcán, étteremben, vagy egy honlapon látok valamit, ami tetszik, akkor azt felírom, elmentem, és aztán próbálom felhasználni az ötletet.

Nem vagy tanár típus? Nem szeretnéd valamikor ezt a tudást, “sütés-főzés szeretetet” átadni komolyabb formában?

Judit, a Puffin: Tanítani? Bár sokan kérdezik, és ez nagyon megtisztelő is, de nem hiszem, hogy lenne “jogom” tanítani. Inkább olyasmit tudok elképzelni, hogy összejövünk páran és közösen sütünk ezt-azt, jó hangulatban, laza keretek között. Maximum ezt, de nem tudom, hogy ez érdekelne-e valakit, sosem próbáltam…

Tudod, itt a Nőfejlesztőn mindig hergelem az alanyokat a női szerepek kérdésével. Te/Ti hogyan oldjátok meg a “hobbi-gyerek-házastárs-éljünk is valamikor és valamiből” kérdést?

Judit, a Puffin: Mivel mindketten itthon/félig itthon dolgoz(t)unk, így mindig is kicsit mások voltak a hétköznapjaink, mint egy “klasszikus” családban. A kisfiam születése óta nyilván az ő napirendje alakítja a miénket is. Még nem sikerült megvalósítanom a tökéletes időbeosztást, de papíron már 100x megterveztem, hogy melyik nap milyen házimunkát kellene ellátni, hogy mindig minden rendben legyen. Ez mondjuk nem sikerül, de igyekszünk okosan beosztani az időnket és priorizálni. Az első nyilván Brúnó, a kisfiunk, aztán minden más.

Ha itt vannak a nagyszülők, az nagy segítség, olyankor sokat lehet haladni és akkor többet tudok sütögetni is, de a hétköznapokat is meg szoktuk oldani valahogy. Nem vagyunk szigorúak magunkhoz, ha valami nem fér bele az időnkbe és mondjuk csúszik 2 napot a mosás, akkor csúszik és kész.

Ennek az életmódnak annyi a hátránya, hogy nincs az, hogy a munkaidő lejártával vége a munkának. Nálunk igazából mindig és soha nincs munkaidő, ez jó, mert mondjuk hétköznap délelőtt is el tudunk intézni ügyeket, vagy el tudunk utazni például, de rossz olyan szempontból, hogy este, vagy akár hétvégén is lehet/kell dolgozni. Próbálunk lefektetni magunknak kereteket, “szabályokat”, de könnyű megszegni őket így, hogy mi vagyunk saját magunk főnökei is. 🙂

És mi újság a lazítással, töltődéssel?

Judit, a Puffin: Kikapcsolódásként főleg sorozatokat és filmeket nézek, és ha minden igaz, 32 évesen sikerült megtalálni a nekem való sportot is, idén talán megtanulok teniszezni, azt már nagyon várom!

Télen ha tudunk, elmegyünk síelni, nyáron itt a Balaton és ha van lehetőség, akkor utazunk. Az a legjobb!!!

 

***

Judit honlapja: https://csakapuffin.cafeblog.hu/

A Puffin közösség: https://www.facebook.com/csakapuffin

Gasztroshop.hu – Kincsek a konyhában http://gasztroshop.hu/

(az interjú fotóinak forrása: csakapuffin.cafeblog.hu)