A “Hús-vér sikersztorik” rovatom eheti vendége Riczuné Soltész Boglárka, amatőr fotós. Belső tüze és kirobbanó aktivitása vezette a kohászat, a szobrászat, majd a fotózás és festészet felé. Közben feleség és anyuka lett, s az internet segítségével temérdek ismerőst, és fotóinak rajongókat szerzett. Képeivel saját lelkiállapotát, kedvenc verssoraival a mi hangulatunkat is napról-napra áthatja.  Egyik kedvenc sora Billy Idol-tól teljesen Rá vall: “Ha a saját világod nem hagy álmodni, keress olyat, ahol tudsz.”

Én azt gondoltam, Neked teljesen sima, egyértelmű utad volt a középiskolától a ma egyre ismertebbé váló fotóművész Bogiig?

Riczuné Soltész Boglárka: Az igaz, hogy már az általánosban bennem volt az a mai napig tartó aktivitás, amire Te gondolhatsz. Amiben lehetett, részt vettem. A Miskolci Gábor Áron Művészeti Szakközépiskolában elkezdtem a bronz-és szoboröntő szakirányt, ami betekintést mutatott a kohász szakma rejtelmeibe. A Bronzbogár név, amit a kedves olvasók a facebookon is megtalálnak, még ebből a kohász korszakból származik. Örök emlék.

Aztán a szak átváltott szobrász szakra. Kortárs szobrászoktól, formatervezőktől, textil-kerámia művészektől tanulhattunk. Van, akivel most is tartom a kapcsolatot, mert nem szeretném elveszíteni a “gyökereket”.  A szobrászat, a térbeliség mindig is közelebb volt hozzám, mint a rajz, a festés. Tudom, igazad van, imádom a festést, de úgy érzem, az nem megy igazán, leginkább másolok csak, kis kiegészítésekkel.

Na de jöttek az eredmények és mégsem mentél tovább felsőfokú művészeti képzésre. Miért nem?

Riczuné Soltész Boglárka: Középiskola negyed és ötöd évében voltam több országos mintázóversenyen, harmadik és negyedik helyezéseket értem el. Ennek már 13 éve…sajnos… Nagyon hiányzik a mintázás, de otthon ez nem igazán megoldható. Az iskola okj-s képzése után elvégeztem a szociológia szakot a Miskolci Egyetemen; megházasodtam; aztán a diplomakor érkezett a fiam. Felépítkeztünk és megszületett a lányom is. Így volt minden kerek akkoriban.

OK, de a facebooknak köszönhetően nekem úgy tűnik, Te mindig csináltál valamit: gyerekszobák dekorálása, falfestése, kézműveskedés és fotózás fotózás fotózás…

Riczuné Soltész Boglárka: Nos ebben az időszakban (6-7 év) szinte semmilyen kapcsolatom nem volt a művészeti ágakkal. Maximum a saját örömömre lakberendezés és dekorálás szinten beszélhetünk erről. Mikor a lányom ovis lett, elkezdtem dolgozni egy irodában Miskolcon, ami szintén nem nekem való munka, de nagyon nem lehetett válogatni…

Mostmár csaknem harmadik éve, hirtelen ötlettől vezérelve egy kis kompakt gépet kértem névnapomra… ott kezdődött igazán minden. 🙂

Akkoriban indult Miskolcon a Zöld nyíl projekt, ami engem leginkább felháborított: minden megszokottat felbontottak, nem értettem miért teszik. Elkezdtem kattintgatni a várost. Most már tudom, mennyire nem jók azok a képek sem, de ezzel indultam el. Sokaknak tetszett, sok külföldön élő miskolci rákattant.

Aztán már mindent szerettem volna kipróbálni: háztetőkre-kéményekre másztam…másképp akartam megmutatni Miskolcot. Jött a természet is vele, virágok, makrók, Hold… minden, ami kihozható a gépből és belőlem.

Kézműves gyermekszakköröket tartottam ebben az időben és egy sajtófotós ismeretsége után tagja lettem a Miskolci fotóklubnak.

Mindeközben a facebookon nyomattam nagyban a képeket, néha túl sokat is. Kicsit túlzásba estem, viszont pozitív hozadéka is lett: “nyertem” egy francia rajongót, aki biztatott az első “babaházas” fotózás folytatására.

Aztán egy Klubtársam felhívta figyelem egy eseményre, így Budapesten is bemutatkoztam nemzetközi zsűri előtt, ahol a portfólióm dicséretet kapott.

Sokat változtál azóta. Lelkileg és szakmailag is, úgy sejtem. Te hogy érzed?

Riczuné Soltész Boglárka: A pesti Fotóporta feldobott, tudod, nemzetközi zsűri és mezőny, remek érzés. A fotózással és kiállításokkal megismertem fotókat, fotósokat, s átértékeltem, szűrtem. Ez változtatott bennem szakmailag a leginkább.

A múlt év vége sok családi problémával telt. Lelkileg ez hat rám a legjobban. De az is változás, hogy ma már sokkal inkább átgondolom, amit felteszek az inernetre, erősebben szelektálok. Ezt már említettem, de fontos, ebben nagy szerepe volt azoknak a fotósoknak, akiket tisztelek és akikre méltán büszkék lehetünk, akiktől én is sokat tanulok.

És hogyan osztod be a mindennapjaidat, a feladatokat, mi a fontos és mi nem? S persze ott a család, ami gondolom az első helyen áll, miközben művészként önmegvalósítasz…

Riczuné Soltész Boglárka: Sokat küzdöttem mindig az idővel, az időbeosztással, hogy az összes terepen ellássam a feladataim. A családomra, anyukámra számíthatok a legtöbbet.

Tudod, nekem a fotók nagyon fontosak, kifejeznek mindent. Minden Ego-s képem valamilyen hangulatomból, bánatomból, örömömből született. Azért fotózom le az “érzéseim”, hogy jobban legyek lelkileg, hogy megnyugodjak…egyfajta terápia ez nekem. Könnyebben leküzdöm a mindennapi gondjaim, sérelmeim, bánatom. A képek pedig csak úgy jönnek…bekattannak… Ha magam alá esem az érzéshez kötök egy mozdulatot, arcot, struktúrát, valamit, ami másnak is talán érthető.
Nem szeretem magyarázni ezeket, mindenki azt lát bennük, amit szeretne, amivel kiegészíti. Ki többet, ki kevesebbet.

A gyerekeim: büszkék vagyok rájuk! Lili engedi magát fotózni, nagyon hasonlít rám. Marci is, csak másképp. Okos, talpraesett gyerekek… 🙂

Kevés igazi barátom van. Sokan azt gondolják, ismernek, de egy kezemen meg tudom számolni azokat, akik valóban.

Legjobban a következő idézet tükröz engem, hadd idézzem: Reményik Sándor: Csak így…

“Hogy mért csak így:
Ne kérdezzétek;
Én így álmodom,
Én így érzek.
Ilyen messziről,
Ilyen halkan,
Ily komoran,
Ily ködbehaltan,
Ily ragyogón,
Ily fényes vérttel;
Űzött az élet,
S mégsem ért el.
Menedékem:
A nagy hegyek,
Az élet fölött Elmegyek;
S köszöntöm őt, ki zajlik, és pihen:
Én, örök vándor, s örök idegen.”

Hmm de szép. És komoly, és kicsit szomorú. Magányos.

Riczuné Soltész Boglárka: Legtöbb képemre a melankólia, a “búskomor mosoly” jellemző. Az új „impossible strips” sorozat kicsik könnyebben emészthető, vidámabb képek is vannak benne. De valójában nekem nem számít igazán, hogy tetszik-e, amit művelek. Ha már valamilyen érzést kiváltok a fotókkal, akkor elégedett vagyok.

A komolyságot egyfajta letisztultságnak is érzem, mintha beértél volna valahová, nem?

Riczuné Soltész Boglárka: Most értem abba a szakaszba magammal kapcsolatban, hogy jobban NŐNEK érzem magam, mint eddig bármikor. 32 éves vagyok, sok minden tisztult bennem a 2013-as év során.

Nagyon keveset tudok, ez biztos… látom, hol vagyok, el tudom magam helyezni a fotósok között. Kritikus vagyok magammal szemben, de sokszor még elfogult is a fotóimmal, s ezen javítanom kell.

A 2012-es évtől észrevettem egy bizonyos “rendszert” az életemben, UTAKAT.
Hiszem, hogy mindenkivel épp akkor találkozunk, amikor kell, és hogy mindenki, akivel valamilyen módon keresztezik egymást az útjaink, okkal kerülünk kapcsolatba. Engem ezek az “UTAK” visznek tovább. Ma már azt is tudom, érzem, hogy aki nem volt mélyen, nem tudhatja, milyen jó érzés repülni.

Ahogy beszélsz, szinte versszerűen… az jut róla eszembe, hogy nem szeretnéd-e tanítani, amit Te tudsz, festeni, fotózni, látásmódot, kifejezésvilágot?

Riczuné Soltész Boglárka: Hogy tanítanám-e? Nos nem. Nem tudok sem fotózni, sem festeni. Ez nekem hobbi. Ezzel kapcsolok ki. De ajánlani tudom mindenkinek, a zene mellett.

Akkor számodra a művészetek feloldanak minden kudarcot, sikertelenséget, vagy miként éled meg a rosszat?

Riczuné Soltész Boglárka: Kudarcok? Hm, ez a szó, ebben a formában még nem gondolkodtatott el. Ha nem vagyok egyszerű helyzetben és folyamatosan jön újabb és újabb dolog, ami nem “esik” jól, nos ezeket nem kudarcként élem meg. Csak megyek tovább. Mostanában már csöndesebben, de megyek. Megteszem, amit tudok, megfejelem még valamivel, aztán ha ez sem elég, akkor elfogadom. Ennyi.

Egyébként érdekes dolog, de sokat köszönhetek az internetnek, az itt szerzett ismerősöknek. Sokszor vitt előre az innen kapott biztatás. Többször olyan helyekről írnak elismerő szavakat, ahonnan a legkevésbé várná az ember. Sokat jelentenek, ha ismeretlenül teszik ezt, elfogultság nélkül…

Harcos alkat vagy, a magad módján, így érzem. És még olyan fiatal… Hogyan tovább Bogi?

Riczuné Soltész Boglárka: Honnan indultam? Mostmár láthatod. Hogy hová megyek? Igazából nincsenek terveim…egyik lábam teszem a másik után. Kitartó vagyok, és minden téren megteszem azt, ami tőlem telik. Ebből biztosan nem engedek. Utólag kiderül mindig, ha kevés volt. De akkor is megtettem.

Búcsúzóul én választottam a kedvenc, Rád is jellemző idézetekből egyet, Zilahy Lajostól. Köszönöm a sok szépet!

“Vannak pillanatok, amelyek mint parányi tűk megakadnak az ember húsában és idegszálaiban. Amik oly élesen és mélyen vágódnak be az emlékezetbe, hogy az idő sohasem tudja kimosni belőlünk. Halk pillanatok ezek, csak a halk pillanatok fúródnak ilyen mélyre. Az élet hangos, nagy pillanatait gyakran előszedi az ember, minden alkalommal kiszínezi, átfesti, az érdekes, nagy pillanatok lassanként megkopnak, elhalnak a boros asztalok felett a szivarfüstben. Csak azok a pillanatok az örökkévalók, amiket nem lehet elmondani. Ezek a kis meztelen pillanatok szemérmesen elbújnak a szívben, így élik magányos életüket.”

képek forrása: Bronzbogár

További “Hús-vér sikersztorik” interjúkért kattints ide!