Horváthné Dunaveczki Leona szürkehályoggal született, s 13 éves korában megvakult. Csupán fényeket érzékel, mégis olyan mértékben él teljes életet, ami sok látó felnőttnek is példaértékű lehet. 3 gyerkőce, férje és a háztartási teendők mellett saját vállalkozást tervez. S ahogyan ő mondja, szociológusként hivatása a társadalmi szemléletformálás. A sikerul.com bloggereként aktívan segít és bátorít mindenkit, aki rátalál. Persze hogy kíváncsi voltam erre a sokoldalú nőre.

Leona, blogodon (sikerul.com) remekül összefoglaltad, hogy a hét napjaira osztva, milyen témákban segíted fejlődni az olvasóidat. Külön kiemeled, hogy sorstársad a látók közül is bőven akadhat, hiszen ugyanabban a világban kell boldogulni mindannyiunknak. Szociológus, anya és feleség vagy, de közben vakként is meg kell állnod a helyed. Célod, hogy másokat biztass és támogass a szavaiddal, tudásoddal. Miért?

Horváthné Dunaveczki Leona: Három évvel ezelőtt rátaláltam egy kiváló előadóra az interneten keresztül. Amiért megfogtak Schlingloff Sándor szavai az az, hogy olyan rázós kérdésekkel foglalkozik, amivel én már rég nem mertem szembenézni életem során. Az őszinte, a valóság talaján megállni akaró ember képét láttam. Nagyon érdekelt, hogy mivel foglalkozik,
elhatároztam, hogy mindent megtanulok tőle, amit csak lehet. Hiszen ennek van igazán értelme: szembenézni a valódi problémákkal és a valódi kérdésekkel. Kiderült, hogy vannak marketing témában is ingyenesen letölthető anyagai. Ezeken keresztül értettem meg hogy milyen hatalmas lehetőség rejlik az internet létezésében.
Gyakorlatilag ingyen szólhatunk “tömegekhez”.

Mivel nekem szociológusként hivatásom a társadalmi szemléletformálás, azonnal megértettem, hogy ezzel az eszközzel nagyon könnyen elérhetem az embereket, s tehetem a dolgomat. Ezekben az időkben fogalmazódott meg
bennem a gondolat, hogy vállalkozni szeretnék megtanulni, s ha nekem sikerül, akkor segíteni szeretnék a felnőtt korban megvakult embereknek. Hiszen ha valaki elveszíti a látását, attól még a szakmai tudása ott marad a fejében, s az internetes értékesítés eszköztára remek megoldás lehetne egyeseknek a munkájuk folytatásában, ha már nem veszik vissza őket a korábbi munkakörükbe.

Egyelőre nekem még nagy gondot okoz a konkrét vállalkozás beindítása. Rengeteg ötletem van, túl sok is. 🙂 Ráadásul nagyon nehéz megfogalmazni, hogy hogyan is kommunikáljam kifelé, ki is vagyok. Szociológus? Énekes? Vagy lesz egy ajándékboltom? Elkezdtem dolgozni egy könyvön, szemléletformáló előadásokat tervezek, illetve énekes előadóként is szeretnék jövedelemhez jutni.

– Mesélnél nekünk a vakságról, mint állapotról, s a számomra elképzelhetetlenül szervezetten zajló mindennapjaidról?

Leona: A telefonom olyan, hogy fel van rá telepítve egy beszélő szoftver. Lefekvéskor beállítom, hogy mikor ébresszen. Volt egy időszak, amikor hajnalban keltem fel minden nap, leültem a gép elé, s ilyenkor írtam
meg a blogbejegyzéseimet, vagy egyéb teendőket a gépen ekkor csináltam. Jó lenne visszaszokni erre. 🙂
Egyébként a laptopot is úgy tudom használni, hogy fut rajta egy beszélő szoftver, ami felolvassa azt, ami a képernyőn van. A gépelés nem okoz számomra gondot, mert megtanultam vakon, tíz ujjal gépelni.

Fél hétkor elkezdem kelteni a családot. Három gyerek és egy férj. Szilvike 3 éves, Pancsika 6, Attila 8. A lányokat még ölbe is veszem ilyenkor, és pár percig ringatom, simogatom őket, ez a legkedvesebb része a napomnak.
Ha tegnapról nem maradt kávé, akkor felteszek egyet. Az elektromos kávéfőzőbe beleönteni a vizet, azt kellett egy kicsit gyakorolni az elején, de most már nem folyik mellé.
A gyerekek egyedül öltöznek a kicsi kivételével. Apukájuk nézi meg, hogy rendes-e rajtuk a ruha. A legkisebbet öltöztetem még. Őt én viszem el az óvodába minden reggel.
Az útvonalat megtanultam, nagyon egyszerű. Fehér bottal közlekedem, kutyám nincs.

Mikor hazaérek, nekiesek a tennivalóknak, “tartom a házat“, így szoktam fogalmazni. Nemrég kaptunk segítséget, hogy hetente két alkalommal eljön hozzánk valaki, s az alaposabb takarításban segít. Ablakpucolás, pókhálózás, alaposabb súrolása a felületeknek stb. Ami a háztartásban egyébként kimondatlanul is az én feladatom, az a mosás, mosogatás, rendrakás és a rutin takarítás. A porszívózásnál egy gond szokott lenni, ha nagyobb szemetek, tárgyak
vannak a földön és nem veszem időben őket észre, akkor fennakadnak a porszívó csövén, nem mindig tudok egyedül boldogulni a kiszabadításukkal.
Nálunk a férjem főz. Ha nagyon akarnék meg tudnék tanulni, vannak speciális segédeszközök is ehhez. Látok másokat, hogy milyen ügyesek, de én inkább más dolgokra fordítok időt.
A gyerekek iskolai házi feladatát nem tudom megnézni, leellenőrizni, ebben is apukájuk segít. Most a téli időszakban a délután elmegy a begyújtással, fával fűtünk. Ezt is a férjem csinálja. A gyerekek fürdetése is az ő reszortja, a körmüket én vágom.

Sok mindenben itthon kell, hogy legyen, ezért keresünk olyan tevékenységet, amihez nem kell bejárni dolgozni.

Egyébként szürkehályoggal születtem, amit ugyan megműtöttek, de nagyon vastag szemüveget kellett hordanom. Azután 13 éves koromban levált a retinám, s bár ezen is próbáltak segíteni, de “csak” annyit tudtak, hogy lelassították a megvakulás folyamatát.
Jelenleg fényt még érzékelek, olyan, mint amikor valaki egy tejüvegen keresztül próbálna kinézni az ablakon.

– Mesélj a kezdetekről, hogyan indult a blogod, s aztán mi okozott nehézséget?

Leona: Amikor elkezdtem írni a blogot, még nem foglalkoztam azzal, hogy ez kinek tetszik, és miért, vagy kinek nem. Annyi minden feszített, amit úgy éreztem, hogy le kell írnom, ki kell írnom magamból. Azután szép
lassan átalakult ez a hozzáállás bennem. Elkezdtem odafigyelni az olvasókra, milyen problémáik, kérdéseik vannak, s megkerestem, hogy mi az, ami az én életemben is jelen van ezek közül. Ebből nagyon sokat
tanultam.

Az a tapasztalatom, hogy a statisztikából látszik inkább, hogy olvasnak az emberek, de a hozzászólások nem jönnek olyan könnyen. Persze azért már több száz létezik.

Van olyan olvasóm, aki még meg is látogatott egyszer, van olyan, akinek a férje írt egy köszönő levelet, de ami a legnagyobb büszkeségem, hogy egy szaktekintélyben olyan gondolatot indítottak el az írásaim, hogy azt mondta, hogyha ki akarja majd egyszer adni szakmai módszerének anyagát, velem íratná meg.

Van egy barátnőm, s egy másik családi jó barát, akikre számíthatok, ha valamit át szeretnék nézetni stilisztikailag, vagy a helyesírást illetően. Persze ezek behatárolt lehetőségek, minden blogbejegyzést lehetetlen rendszeresen átnézetni…

– És kik inspirálnak Téged, kiktől tanulsz? Ja és miért pont szociológiát tanultál annak idején?

Leona: Nem tudom, hogy mikor, de egyszer megfogalmazódott bennem egy kérdés, hogy miért vagyok más egy közösségben, mint aki valójában vagyok, mint amilyennek érzem magam. És jött még ezer kérdés, többek között ezek: Mi befolyásolja a mások előtti viselkedésemet? Miért érdekel engem, hogy mások mit gondolnak? Mihez alkalmazkodom szívesen és mi az, amiben fel merem vállalni a saját értékeimet, önmagamat? Ki miért segít, vagy nem segít nekem az utcán, ha szükség lenne esetleg rá? Mitől függ, hogy valaki emberként tudjon bánni velem? Lehet tenni azért, hogy történjenek nagy léptékű változások abban, hogy befogadóbb legyen a társadalom a sérült
embereket illetően? Ha igen, milyen eszközökkel? Ezekre a kérdésekre kaptam választ, illetve iránymutatást ettől a tudománytól.

Akiktől sokat tanulok, azok viszont nem feltétlenül ebben a tudományágban jeleskednek. Uzsalyné Pécsi Rita neveléskutatótól például az érzelmi intelligenciáról rengeteget tanultam/tanulok, melynek fejlesztése által például az empatikus készség is növelhető többek között, aminek következménye lehet például egy ember elfogadása
olyannak, amilyen, vagy egy váratlan helyzetbe történő helytállás, mint pl. a segítségnyújtás.

Tavaly elvégeztem egy vezetői szemléletformálásról szóló tréninget, ahol nagy hangsúlyt fektettek a partneri hozzáállás témájára. Ekkor döbbentem rá, hogy mindig arról beszél mindenki szinte, hogy a vak embereknek például hogyan lehet segíteni, de arról ritkán hallunk, hogy mi miben tudunk. Pedig nagy szükségünk van nekünk is arra, hogy hasznosnak lássuk magunkat a társadalomban, vagy a családunkban.

Schlingloff Sándort már említettem az elején, neki van gondolkodásmód-fejlesztéssel kapcsolatos előadássorozata is. Hogyan lehetek úrrá azon, amin tényleg úrrá lehet lenni. Hogyan kezelhetem gondolati szinten a problémákat.

Bolyki Balázs személye inspirál még, akinél énekelek az egyik kórusában (Para-ra Gospel Kórus), illetve magán ének órákat is veszek tőle. Az ő hozzáállása az, amikor velünk sérült emberekkel dolgozik, hogy nem kell velünk speciálisan bánni, hanem neki kell speciálisan felkészülni arra, hogy átadhassa a tudását. A legtöbbet akarja kihozni belőlünk, nem sajnál, ugyanúgy elvárja tőlünk a maximális teljesítményt. A társadalmi elvárásokkal ellentétben…

– Ha csupán ennyit tudnék rólad, mint amit eddig meséltél, engem már ez is bőven feltöltött és inspirált. De mit kezdesz a kudarcokkal, hogyan lehet túllépni rajtuk?

Leona: Tudomásul veszem, elengedem. Ha így vagy úgy nem megy valami, akkor elgondolkodom, hogy tényleg csinálnom kell-e. Ha ebben megerősödöm, akkor egy másik módot keresek, hogy sikerüljön az adott dolog.

– Érdekelne a hátrányos helyzetedről (fogyatékosságról) való személyes véleményed is…

Leona: Rengeteg területe van a hétköznapi életnek, amivel kapcsolatosan írni lehetne, hogy a vak emberek helyzete milyen. Úgyhogy inkább kiemelném az én szívügyemet, amire már tettem utalást. Ha valaki felnőtt korában vakul meg, lehetősége van, hogy egy párhónapos tanfolyam keretében újra tanuljon dolgokat. Önkiszolgálás, közlekedés, számítástechnika.
Amikor ezek megvannak, előjön a kérdés, hogy hogyan tovább? Jövedelemszerzés? Visszaveszik a munkahelyére? Ha nem, hol talál munkát, és milyen jellegűt van esélye találni?

Láttam már építészmérnököt, akinek az volt a feladata, hogy tollat rakjon össze… Összeszorult a szívem, mert közben mi építkeztünk és tök jó tanácsokat adott. Talán ez volt az első olyan élmény, amikor
megfogalmazódott bennem a kérdés, hogy miért ne dolgozhatna valaki tovább a szakmájában attól, hogy megvakult?

Erről nem tanít bennünket senki. Arról hogy hogyan is lehetne a meglévő tudásunkat jövedelemszerzés céljából kamatoztatni. Alkalmazotti létformával kapcsolatos képzések vannak, hogyan illeszkedjen be valaki, hogyan
menjen el állásinterjúra, de hogy hogyan vegyük saját kezünkbe esetleg a dolgokat, ha azt szeretnénk, azt egyelőre például Vida Ágitól tanulom, aki kisgyermekes anyukáknak segít abban, hogy otthonról
végezhessék munkájukat az internetmarketing eszközeivel.

– Nagyon elgondolkodtató, amit mondasz, és teljesen érthető is. Van/lesz feladatod bőven… De ha már említetted a kisgyermekes anyukákat és a vállalkozást, mi a női szerepek alakulásáról a véleményed? Te miként egyezteted
össze a feladataidat?

Leona: Most direkt sarkítok. A szoptatást nyilván saját feladatkörömnek tekintem, tekintettem, vagy azt, hogy kifejezzem a gyerekek felé, hogy szeretem őket. Az összes többi technikai dolog pedig szabadon
beosztható, hogy ki mit csináljon. Nálunk egyébként is speciális a helyzet, de ha nem lenne az, akkor is úgy érzem, hogy a házaspár is két ember, akik felnőttek és meg tudják beszélni, hogy ki mit csináljon.

Én nem szeretek megfelelésből tenni semmit. A praktikusság elve fontosabb.

Természetesen a férjem számára nő vagyok, a gyerekeimnek anya, de az is előfordul, hogy saját hivatásomból fakadóan feladatom van, s olyankor egyik sem vagyok.

– Jöhet a lazítás. Mi tölt fel, mivel, hogyan pihensz?

Leona: Számomra a legfontosabb erőforrás a Jézusba vetett hitem. Az Ő szeretetéből merítek elsőként.

Istentől kapott ajándéknak tekintek minden szépet és jót, ami körbevesz, ami még pihentet. Az éneklés, a barátokkal való együttlét, vagy csak egy egyszerű alvás.

*

Leona blogját itt találod. Kattints és csemegézz belőle kedvedre: http://sikerul.com