Boglárka pénzügyi menedzser, aki képzőművészi álmokkal indulva a svéd jóléti államban találta meg a szerelmet, a boldogságot és a karrierjének kiteljesedését. Göröngyös úton indult, de egyben mindig magabiztosan hitt: a vágyai elérhetők és a tudása nőként is szakmai és anyagi sikerre váltható. Határozott véleménye van a női szerepekről és a tudatos életvezetésről.

Nagyon tanulságos beszélgetés volt.

Milyen döntéseid vezettek el végül Téged a számunkra elég ismeretlen Svédországba?

Boglárka: Talán furcsa, de a legtöbb döntésem racionális alapon jött létre, kivéve azt, ami végül Zalaegerszegre vitt, s aminek azt köszönhetem, hogy most Svédországban vagyok. Talán többször kéne ilyen irracionális döntéseket hoznom, mivel láthatóan bejött. 🙂
Egyébként gyerekkorom óta vannak terveim, hogy merre akarok tovább menni, és hogyan. Némelyik döntés vagy cél kifejezetten merésznek tűnt a szüleim számára is, de a kezdetek után inkább hagytak kibontakozni, amit mindig csodáltam bennük – mármint, hogy nem akartak megakadályozni tervekben, inkább segítettek.

A fontosabb döntések talán az iskola körül voltak, aztán a munka… Először képzőművészetire akartam menni, de miután a rajztanárom felvázolta, hogyan képzeli el ezt, valahogy szertefoszlott az álom. Aztán csillagász akartam lenni, de valahogy nem láttam magam Magyarországon csillagászként sikeresnek, így azt is inkább hobbinak tartottam meg.

Sosem érdekelt igazán a közgazdaságtan, vagy a pénzügy, de szakmának jónak tűnt, így efelé mozdultam. Az egyetem első három évében, főleg a banki gyakorlat letudása után pillanatnyi válságba is jutottam vele, mert úgy éreztem, ez rossz döntés volt. Csak később, amikor elkezdtem dolgozni, akkor láttam át, hogy mennyire görbe tükör volt az, amit abban a bankban tapasztaltam. Így már újra érdekes lett a téma.

Szerettem volna az egyetemen maradni, Phd hallgatóként, de nem volt hely – így ezzel megszületett a második nagy döntés: még az egyetem befejezése előtt munkába állok. Ez tűnt a legmerészebbnek, főleg mivel oda, ahova menni akartam, végül nem vettek fel. Végül nagy elkeseredésemben a sok keresgélés után a Morgan Stanley-hez is jelentkeztem, és láss csodát, munkát ajánlottak, de Budapesten, ahova nagyon nem akartam menni. Sokáig gondolkodtam, és végül visszautasítottam egy sokkal kevésbé biztos munkahely, az EDS miatt. Egy telefonhívás döntött, és minden a helyére került, az EDS-nél kezdtem dolgozni.

A nagy döntések sorozatához tartozik, hogy sosem tudtam nyugodtan ülni, így ha nem volt elég elfoglaltságom, kerestem magamnak, így kerültem az SKF csapatába, és végül így lettem csoportvezető.

Innen már csak évek voltak vissza az újabb nagy döntésig: költözni akarok Svédországba, és ott folytatni a munkát.  Bár sokszor gondolhatta a családom, hogy ebbe már tényleg bele fogok bukni, végül nem így történt.
Jelenleg a HP-nál dolgozom, az Enterprise Services Svédország pénzügyi menedzsereként.

– Férfiasan küzdő és kihívásokkal teli karrierpályának tűnik a Tied. Te tapasztaltál a nők között munkád során valamilyen összetartást, egymás segítését?

Boglárka: Nem. Magyarországon kifejezetten nem, szerintem sokszor éppen ellenkezőleg, annyira rá vagyunk szoktatva a versenyre, hogy nem tűrjük, ha egy másik nőnek jobban sikerül.
Svédországban persze már az egész téma más, itt is vannak feministák, bár szerintem inkább ők vannak a nők ellen… A társadalom nagy része nem zavartatja magát a nemi kérdéseken. Ha valaki rátermett, mindegy, hogy nő vagy férfi.

– Akkor valóban egyenlő esélyekkel indul bárki Svédországban pl. a pénzügyi szektorban is?

Boglárka: Svédországban nincs nagy különbség, hogy nőként vagy férfiként csinálsz karriert. Persze van némi pénzbeli eltérés. Az igaz hogy nem lehet az ember gyenge, nem várhatja el, hogy majd őt babusgatják, amiért nő. Ha azt akarod, hogy egyenlőnek kezeljenek, akkor ne várd el, hogy kinyissák előtted az ajtót, vagy éppen egy hosszú nap után hamarabb hazamehess, mint a férfiak. A stresszt mindenkinek ugyanúgy bírnia kell. Ha nem akarod, hogy különbség legyen, akkor te sem generálhatsz kisebb-nagyobb különbségeket. Éppen ezért jellemző, hogy az én szakmámban a nők nem szeretnek magasra jutni. Azok, akik hasonló beosztásban vannak körülöttem, mind férfiak, bár az az érzésem, hogy ez nem csak rajtuk múlott.

– Hülye kérdés talán, de nekem még mindig kissé hihetetlenül hangzik, hogy egyedül is elérhetsz-e nagyobb karriert a szakmádban, külföldön, vagy szükséges-e némi segítség…

Boglárka: Én inkább megfordítom a mondatot, ha egyedül is képes vagy rá, ha látják benned a potenciált, akkor akadni fog segítség, mentor is, hogy hamarabb érd el, és magasabbra juss.

– A kudarc mennyire motivál Téged?

Boglárka: A kudarc az én szakmámban nehezen kezelhető dolog, bár meghatározni is nehéz, mi számít kudarcnak. Mondhatom, eddig nem volt olyasmi körülöttem, amit annak tudtunk nevezni, talán mert nevezhetjük “másik ajtónak”, vagy új lehetőségnek is.

Persze ezzel jön a másik dilemma: a stressz, ami a környezeti változásokkal együtt jár, és azt néha nehéz professzionálisan fogadni. Nagyon rugalmasnak, és nyitottnak kell lenni. Ezért is gyakori a 3 évenkénti rotáció a munkakörök között, hogy ne legyen valami, valakinek a kizárólagos “gyereke”, mert akkor nagyon nehéz rugalmasnak maradni, és az ember a fejlődés gátja, nem segítője lesz.

Engem egy jól elvégzett munka motivál, bár ez addiktív. Hamar megszállott lesz az ember, és képtelen lesz pihenni, hiszen mindig van új feladat, amit tökéletesen kell ellátni. Persze mondhatom, a pénz is motiváló, bár amint elég van ahhoz, hogy az ember megfelelő körülmények között éljen, már más dolgok kerülnek előtérbe: mennyire teljesedhetem ki a munkában, mekkora a döntési lehetőségem, milyen fokú önállóságot és szabad kezet kaphatok.

– Ritka ambiciózus és tudatos csaj vagy. Miből, kitől tanulsz a legtöbbet?

Boglárka: Tapasztalat és emberek. Minden nap olyan emberekkel találkozom, akik a maguk terén sokat tettek le az asztalra, sokat lehet tőlük tanulni, csak azzal, hogy figyelem a viselkedésüket, amit mondanak, vagy amit tesznek, ahogyan másokkal beszélnek, viselkednek.

A tapasztalat pedig fájdalmas, de szükséges. A saját botlásaimat sosem felejtem el, és nem követem el ugyanazt a hibát kétszer.

– Nálad adódik a kérdés, hogy van-e már vezetői tapasztalatod, és hogyan ösztönzöd a kollégáidat?

Boglárka: Van vezetői tapasztalatom, bár nem tartanám mérvadónak.

Azt gondolom, mindenki egyéniség, így meg kell találni, mi a leginkább ösztönző annak az embernek, és azt a területet megragadni. Van néhány kollégám, akik a legnagyobb örömömre elfogadtak engem mint mentort, rájuk különösen sok figyelmet fordítok, de egyikük sem hasonlít a másikhoz. Egy vezető, aki emberekkel foglalkozik nagyon empatikus kell hogy legyen. Nem egyszerű dolog, és nem lebecsülendő a felelősség kérdése sem. Viszont a motiváció és a hangzatos dolgok csak onnantól működnek, ha a pénz kérdése lekerült az asztalról.
Ne akarj jobb munkakörülményekkel motiválni, amikor a dolgozó azon aggódik, odaér-e a második munkájába, hogy holnap is járhasson iskolába a gyereke.

– Az iskoláidban voltak inspiráló tanáraid?

Boglárka: A szüleim támogatással, és az önállósággal motiváltak, amit korán felismertek. Az iskola – nos, sosem tudott motiválni. Hadilábon álltunk egymással, és bár mindenhol kitűnően végeztem, sosem maradtak igazán nagy emlékeim a hajdani iskolai aranyévekről, sőt…
Tanárok? Volt egy-kettő, aki látta bennem az embert is a versenyló mellett, de sokan voltak, akik ennyire már nem jutottak. A tanárokban én azokat becsültem, akik nem fölényeskedtek sem velem, sem másokkal, követeltek, de jutalmaztak is, és ezzel engem jól tudtak motiválni.

– Mivel lazítasz, hogyan kapcsolódsz ki?

Boglárka: Na ezt tanítani, és tanulni kellene. A cégemnél általános az éves vagy féléves teljesítményértékelés, és célmeghatározás. Az egyetlen cél az én listámon, ami évek óta ott van: megtalálni a helyes élet-munka egyensúlyt. Ezzel talán már el is mondtam. Nehezen lazítok, bár már javultam ebben kicsit. Ha kikapcsolódásról van szó, próbálom elkerülni a gépet, és inkább észrevenni, hogy a számokon túl van egy izgalmas, szép világ is, ami akkor is működni fog, ha én nem csinálom meg a kimutatást aznap.
Nehéz rájönni, és kitörni ebből, mivel az IT szektor nagyon stresszes világ, így sokszor az ember hajlamos úgy érezni, hogy menten felrobban, minden összedől, ha ez, vagy az nincs készen még a héten.
Sokakról tudok, akik kiégtek körülöttem, a stressz elviselése és annak mértéke nagyon ember függő, éppen ezért lenne fontos tanítani.

– Te miben méred a sikert?

Boglárka: Ez nagyon nehéz kérdés. Azt hiszem eddigi életem során pillanatok voltak csak, amikor úgy éreztem, na ez siker. Nem tudom sokáig ezt az érzést fenntartani, vagy ülni benne. Hamar kétségeim támadnak, hogy valóban siker-e, és hogy ez még nem a vége, menni kell tovább. Talán a siker az, ha eléred, amit kitűztél magadnak, és mégis ugyanaz az ember maradsz, aki annak idején kitűzte a célt.
Én próbálok nem változni, és próbálok mindig alázattal viszonyulni a feladathoz, az emberekhez, és a sikerhez is. Nagy luxus elszálltnak lenni attól, hogy mennyire sikeres valaki.

– Azt hiszem sokat foglalkoztunk a karriereddel, a szakmai életeddel. Mi a véleményed a női szerepek alakulásáról?

Boglárka: Talán az, hogy nincsenek?! 🙂 A baj ott kezdődik, hogy mindenben modern társadalom vagyunk, használjuk a gépeket, a technikát, és erre büszkék is vagyunk, miközben persze jönnek a sztereotípiák: a nők nem tudják ezt, a nők gyengék, a nők nem képesek, a nőknek a konyhában a helyük. Valóban ekkora lenne a különbség? Mert szerintem nem. A legtöbb munkát a jelenkorban gépek végzik, annak meg tök mindegy, hogy nő vagy férfi vezeti. Az is bizonyított tény, hogy egy nőnek lehet férfias agyi berendezkedése, vagyis a térlátás, térérzékelés, a mechanikai, vagy technikai dolgok megértése sem probléma sokaknak.

Akkor hát tényleg csak az a kérdés: ki a megfelelő az adott feladatra, de azt hiszem itt még mindig igaz, egy nőnek akkor van esélye, ha a legjobb a legjobbak közül.
Szóval ez furcsa kettősség, amivel meg kell birkózni. Nem kell vele egyetérteni, hiszen változik ez, de szerintem valahol a nőkkel is gond van itt. Hiszen amellett, hogy mindenki fel van ezen háborodva, mégis elvárják, hogy az ajtót kinyissák előttük, hogy ha menstruációjuk van, akkor kedvesebbek legyenek velük, sok kollégám szerint rendben van, ha elsírja magát a munkahelyén, mert otthon problémák vannak. Az a helyzet, hogy ez nem oké, és ebben nekünk, nőknek kell változnunk.
A beidegződések kétoldalúak.

– Akkor biztosan úgy gondolod, hogy a nő karrierépítés és a családi teendők, különféle szerepek simán összeegyeztethetők nőként, ugye?

Boglárka: Igen, ha talál az ember egy megfelelő társat, aki nem anyagépnek tekinti a nőt. A család teendőiért két ember felelős, és a szerepek nem előre leosztottak, sőt, akár változhatnak minden nap. Ha éppen apa hamarabb jön haza, akkor tud főzni vacsorát, míg anya játszik a gyerekekkel, amikor ő ér haza. Ez inkább függ a munkától, mint a nemektől.

– Úgy gondolom, hogy Te nem hiszel a véletlenekben, vagy igen?

Boglárka: Valóban nem. A véletlen nagyon ritka “madár”, és csak akkor adódik, ha már tettél egy csomó mindent érte. Jó példa erre az én kiköltözésem. Várhattam volna ítélet napig, hogy felajánlják nekem a lehetőséget, de nem tudtak róla, hogy érdekelne. Amikor jeleztem, hogy szeretnék kiköltözni, nyitott volt a lehetőség. Innentől már jönnek a szerencsés véletlenek, de csak akkor, ha valami nehézség akad. A lehetőségekért mindenkinek magának kell tenni, méghozzá aktívan. Szerintem a sült galambok kora már jó ideje lejárt.

(fotók forrása: Boglárka)